fotó: Dezső László

Krisztusban szeretett testvérek! A mai napon mi is próbáljuk keresni, mit üzen nekünk a Főegy- házmegye millenniumi évében, Jakab Antal centenáriumi évben, mit üzen nekünk a kereszt? A budapesti Kormorán együttes, amely az elmúlt szerdán este itt, az EMI-táborban, Gyergyószentmiklóson lépett fel, a Magyarnak lenni hivatásunk dalban így énekel: „Kereszt áll az út szélén, keskeny ösvény vezeti lábunk. Új időkre, dalokra várunk."

Kereszt áll itt Pricske-tetőn, kereszt áll az útszéleken, kereszt áll az utcasarkokon, és keresztek állnak, díszítik lakásunk falait. Ezek a keresztek, és ez a kereszt itt is, üzennek. Ezek a keresztek üzenik, hogy ők jelen vannak a mi életünkben. Korunk nagyra becsült hívő embere, Jókai Anna a keresztről így vall: „A kereszttel sok mindent lehet csinálni. Lehet értetlenségünkben átkozni, lehet gyávaságunkban elrejteni, lehet gyöngeségünkben leejteni, lehet ravaszul másra rakni, lehet ügyesen a vállhoz faragni, lehet leroskadni alatta kétségbeesetten, lehet ihletetten szárnynak használni, csak egyet nem lehet: letagadni, azt mondani, hogy nincs."

Igen, a keresztet nem lehet letagadni, a kereszt ott van mindennapi életünkben, ott van akkor is, ha értjük azt, ott van akkor is, ha nem értjük, ott van akkor is, ha félreértjük. A táborhegyi jelenetben, amelyről most röviden ezelőtt az evangéliumban hallottunk az apostolok előbb látták húsvétnak a fényét, mint a keresztet, és ők nagyon lelkesedtek. Talán nem tudták azt egészen konkrétan, hogy mi is a kereszt az embernek az életében. Oly nagyon lelkesedtek, hogy ott akartak maradni fenn a hegyen, távol az élet zajától, távol a keresztek jelenlététől. És mit tesz Jézus az apostolokkal? Visszaviszi őket a mindennapi valóságba, visszaviszi a hétköznapokba, hogy érezzék annak a súlyát, érezzék annak a nehézségét is. Majd később következett nagypéntek, Krisztusunk keresztre feszítése, ezt követte húsvét, és annak ellenére, hogy nagypéntekre húsvét következett, a kereszt mégis megmaradt. Megmaradt az a kereszt, amelyet nem a keresztények találtak fel, hiszen a zsidók az általuk összeszegezett keresztre feszítették Jézust. A kereszt jelen volt és jelen van a népek kultúrájában. Jelen van különféle vallásokban, de leggyakrabban, és ez nagyon érdekes, ha vizsgáljuk a népeknek a történetét, hogy a kereszt jelképe, szimbóluma az áldásnak. A kereszt jelzi az életet, jelzi a boldogságot, a keresztények esetében is a kereszt az üdvösség jele. Figyelmünket az életre irányítja. Az őskeresztények ezért jelölték egymásnak homlokára a keresztet. Ezzel akarták kifejezni azt, hogy jelen van Istennek az áldása. A kereszt ezért a mi számunkra, keresztények számára túlvilági pecsét is. A szabadságnak, a megszabadításnak, a szabadulásnak a jele, hogy majd, amikor egyszer véget ér ez a világ, maradjon a kereszt a jel, maradjon a kereszt a védőbástya, az oltalom. Aki kereszttel jelöli önmagát, aki kereszttel jelöli embertársának a homlokát, a veszélyben oltalomra talál. Erre akar emlékeztetni és figyelmeztetni itt, Pricske-tetőn ez az óriáskereszt, erre akarnak emlékeztetni a keresztek az utcaszéleken, lakásaink falán, hogy mindig a kereszt alatt oltalomra találunk. És másodszor, a keresztút járható még akkor is, ha keskeny ösvény vezeti lábunk, ahogyan mondja a dalnak a szava, a Kormorán együttes részéről.

Krisztussal ezer esztendeig - hangzik a Főegyházmegye millenniumi mottója. Az ezer évet a keresztet hordozó Krisztussal járta ez az egyházmegye, annak hívei, annak püspökei. Lehetett járni, mert hozzácsatolta életét ehhez a Krisztushoz, aki hordozta és hordozza velünk együtt a kereszteket, és lehet járni ma is, még akkor is, ha az út, az ösvény keskeny, sőt nagyon keskeny. A Főegyházmegye ezer évében voltak nagyon sokan, akik a keskeny úton tudtak haladni. Tudtak haladni akkor is, ha az út nagyon keskeny volt, tele volt akadályokkal, tele volt megpróbáltatásokkal.

Most ezen ünnep keretében, itt, fenn a hegyen, három nagy személyiségre szeretnék emlékezni. Három nagy püspökre, akik egyházmegyénket a XX. században vezették. Akik példaképei voltak, és azok lehetnek számunkra ma is. Példaképei annak, hogy hogyan lehet, hogyan kell a keskeny úton haladni, hogyan kell a keskeny ösvényen járni, és célba jutni. Ezek közül az első, Gróf Majláth Gusztáv Károly püspök, aki tulajdonképpen a XIX. század végétől 40 éven át vezette ezt az egyházmegyét, és neki jutott az a feladat, hogy, amikor Trianon után hívei itt Erdélyben kisebbségi sorsra jutottak, mutassa az utat. Mutassa a keskeny utat, azt az ösvényt, amelyen járni lehet. És ez a nagy püspök mutatta ezt az utat, de nem csak mutatta, hanem cselekedett is, és kiépítette azt az egyházi iskolarendszert, amely a második világháború végéig, egészen 1948-ig, az államosításig biztosította itt, ezen a földön az anyanyelvi oktatást a magyarság számára. Ennek a püspöknek, az ő életének és tevékenységének üzenete van a ma számára. Figyelmeztetés a jelennek.

És előttünk áll Márton Áron, Erdély nagy püspöke, aki a kommunista diktatúra idején védte egyházát, védte népét, amelyből ő is vétetett, vállalva szenvedést, a börtönt, a szobafogságot, de egyenesen állt mindig, mint a fenyő, és nem tört kettőbe. Így teljesítve küldetését.

És előttünk áll Márton Áron méltó utóda, dr. Jakab Antal püspök is, aki 100 éve született, és aki elődjéhez hasonlóan, megalkuvás nélkül szolgált. A Gyergyói-medence, Kilyénfalva adta őt népünknek, nekünk, egyházunknak, aki 13 év börtön után, 1980-90 között, mint egyházmegyés püspök a kommunista diktatúra kegyetlen utolsó évtizedében vezette egyházmegyénket, és a diktatúrából azt átvitte a szabadságba, a demokráciába. Ők mind keskeny ösvényen, keskeny úton haladtak, nagyon nehéz úton, tudtak bölcsen és okosan vezetni, tudták irányítani a rábízottakat, tudva, hogy az adott korban problémák közepette mire van szüksége a népnek. Márton Áron és Jakab Antal üzennek a mának, üzennek ennek a vidéknek, üzennek ennek a régiónak, üzennek a népnek, üzennek Erdélynek.
És harmadszor, a kereszt a remény jele. A dalban így áll: „Új időkre, dalokra várunk." Amikor alaphivatásainkról elgondolkodunk, amelyek így hangzanak: Embernek lenni hivatásunk, magyarnak lenni hivatásunk, kereszténynek lenni hivatásunk, magyarságunk megőrzése mellett európainak lenni hivatásunk, amikor ezen hivatások teljesítéséről elgondolkodunk, hogy hogyan, miként lehetséges ez, és keressük a választ, hogy hogyan járjunk el, arra a következtetésre jutunk, hogy nekünk, ma élő embereknek, keresztényeknek, itt jelenlévőknek, és távol levőknek is álmodnunk kell, terveznünk kell jövőnket. Azt a jövőt, amely megtart, felemel, és előbbre visz. Ahhoz, hogy teljesíteni tudjuk alaphivatásainkat, szükségünk van azonban mozgási területre, szükségünk van önrendelkezésre, amit röviden, egyszóval autonómiának neveznek. Ez a kereszt itt, Pricske-tetőn a távolba mutatva üzen. Üzeni, hogy az autonómia nem akkor lesz szükséges, amikor ezt a népet a munkanélküliség, gazdasági krízis innen elűzi, és arra kényszeríti, hogy idegen országba keresse majd kenyerét. Itt, a Pricske-tetőn álló kereszt üzeni, hogy az autonómiára ma van szükség, hogy itt jövőt, szellemi, lelki, anyagi háttérrel rendelkező jövőt építhessen az itt élő ember a maga, gyermekei, és unokái számára. Az istenképűségből fakadó alapvető emberi jogból ered ez a kívánság, ez az óhaj, és ezért a vezetőknek, vezetőinknek bárhol is tevékenykedjenek, bármely területen, meg kell hallaniuk ezt az óhajt, és a nép számára ki kell vívniuk az őt megillető jogokat. Ha másképp nem megy, akkor ki kell azt imádkozni. Ima hadjárattal kell támogatni a felelős embereknek a küzdelmét az autonómiáért. Valami olyasmit kell tennie az itten élő embereknek, amit a második világháború után, 1945 és 1955 között tettek az osztrákok, hiszen a második világháború után Ausztria szovjet megszállás alatt volt, úgy, mint Kelet-Németország, és ezek az emberek elkezdtek imádkozni, zarándokoltak nemzeti zarándokhelyükre, fel az Alpokba, a hegyekbe, Marienfeldbe, mintha mi Csíksomlyóra zarándokolnánk, és imádkoztak. Tíz éven át gyötörték az egeket, és 1955-ben a szovjet csapatok elhagyták Ausztriát, és Ausztria semleges lett.

Új időkre, dalokra várunk. A kereszt az el nem múló remény jele. Nem az elmúlásé, nem a halálé, hanem az életé, a feltámadásé. Krisztussal ezer esztendeig, a keresztet vivő Krisztussal járta ez az egyházmegye az ezer esztendőt végig, és ez a mottó jövőt ígérő megfogalmazás is, ahogyan oly sokan ebben az évben ezt elmondták. A keresztek és itt, Pricske-tetőn álló kereszt is mutatják nekünk az utat. Mutatják nekünk a keskeny utat és a keskeny ösvényeket az új idők felé. Legyen velünk Krisztus, a keresztet hordozó Krisztus, a jövőben is.

Legyen velünk a csíksomlyói Szűzanya, legyenek velünk a Márton Áronok, legyenek velünk a Jakab Antalok, szellemiségükkel, példájukkal, egyházuk és népükért élő, küzdő üzeneteikkel. Ámen.

dr. Vencser László