Sajgó Balázs: Igyekszem ott lenni, ahol vagyok

sajgobalazsSzárhegyen született, tizenegy éve a hívek lelki életét szolgálja, némely esetekben igazgatja is. Gyakran hazajárt Gyergyószentmiklósra, augusztus elsejétől viszont itthon van itt. Zarándokút megállója ez, az önismeret útja, melyet véleménye szerint csak Istennel érdemes járni. Sajgó Balázs római katolikus lelkipásztort próbáljuk egy beszélgetés által kicsit megismerni, megismertetni.

- Augusztus elsejétől nem segédlelkész jött Keresztes Zoltán plébános mellé a Szent István plébániára, hanem kisegítő lelkész. Mi a kettő közötti különbség?

- Ez egy új modell az erdélyi egyházmegyében. Vannak olyan lelkészek, papok, akik nagyobb egyházmegyei szolgálatot látnak el, és ez annyira lefoglalja idejüket, igénybe veszi energiájukat, hogy nem igazán tudnak mellette még egy plébániát is vezetni. Az én esetemben például az van, hogy én a Caritas lelki igazgatói feladatát látom el, emellett nagyon nehéz volt a nyárádszeredai plébániát is vezetnem. Főleg az elmúlt két évben éreztem a fáradtságot, keveset tudtam a közösségben lenni, és gyűltek a problémák. Látták a hívek is, hiszen gyakran kérdezték, miben segíthetnek. Beláttam, ha önmagamat igazán szeretem, és ez nem önzés, hanem a szeretet parancsának része, akkor döntést kell hoznom: nem folytathatom mindkettőt tovább. Tavaly novemberben épp jókor jött Keresztes Zoltán barátom és lelki kísérőm javaslata, hogy jöjjek Gyergyóba, legyünk munkatársak is. Munkatársak, és ez nem egy fölé-alárendelt viszony, hanem együttműködés. Ezt kéri a barátság is: van két fél és ők kölcsönösen kiegészítik egymást. Ezt a munkában is így képzeljük el, együtt zarándokolunk tovább, egy úton.

- Gyergyószentmiklósra, ide lelkipásztornak jönni különlegesebb, mint máshová. Az előzmények és papelhelyezések a lelkipásztorok körében is közismertté tették ezt a várost. Ön milyen érzésekkel érkezett ide?

- Én olyan ember vagyok, aki szereti a kihívásokat. Mindig szeretek valami újat bevállalni, mert az az ember, amelyik egy helyben áll, az besavanyodik. Az úton levésnek az egyik nagyon fontos eleme pontosan az, hogy kimozduljunk. Úgy, ahogy Ábrahám tette: hallgatott egy belső hangra, és úgy érezte, akkor fog tudni változni, előre haladni, ha el mer indulni. Ez az önismeret útja is. Mert aki elindul, az úton találkozik emberekkel, akik szembesítik önmagával. Az út tele van kockázattal, de megvan a lehetőségünk, hogy Istennel együtt haladjunk. Ez nekem egy lehetőség. Szabadabban fogok tudni mozogni a két munkakörömben. Mert én úgy képzelem el, hogy amikor Gyergyóban vagyok és lelkészi munkát végzek, akkor teljes egészében, egész napot itt akarok tölteni, viszont ha elutazom, akkor ott végzem a munkám. Mindig ott szeretnék lenni, ahol vagyok. Tudom, hogy ez szépen hangzik, azt is, hogy nem könnyű, de ha mindennap teszünk érte reggeli imával, csenddel, akkor az ember sok erőt kap hozzá. Így nem a félelem volt bennem ideérkezésemkor, hanem az öröm. Nyolcadikos korom után úgy elmentem ebből a városból, amelynek a szülészetén megszülettem, hogy most tértem csak vissza. Eddig hazajártam, most itthon vagyok.

- A Gyulafehérvári Caritas neve többször is elhangzott. Miről szól az ottani munkája?

- Ezelőtt két évvel kerestek meg a Caritas munkatársai, kérve, vállaljam el a lelki igazgatói munkakört. Akkor még nem főegyházmegyei kinevezés volt, azt sem tudtam, pontosan mit jelent. Azóta rendszeresen együtt vagyunk a caritasosokkal, csoportosan találkozom velük, 4-5 órás műhelymunkák vannak az ő aktív részvételükkel, lelkigyakorlatokat tartok, igényre lelki kísérést is vállalok. Azt jelenti, hogy az embert meghallgatom, odafigyelek rá, próbálok segíteni abban, hogy ő megfogalmazza önmagát. Mert ő nem élheti az én életemet, a saját életéhez kell megtalálja az utat. Az én dolgom, hogy segítsek, tükröt tartsak neki, igazgassam. Ilyen tekintetben vagyok én lelki igazgató. De ez egy szeretetteljes igazgatás, amely erőt ad nekik, hogy ki merjék mondani, ami bennük van, hogy erőt kapjanak az egyáltalán nem könnyű, emberekért végzett szolgálathoz. A cél, hogy a szeretetszolgálatba ne fulladjanak bele, ne következzen be a kiégés. Mert például az otthoni beteggondozók, falugondnokok munkájuk révén az életnek egy olyan, az utolsó szakaszával találkoznak, amelyről az átlagemberek nem akarnak tudomást venni. Ez megterhelő, elgondolkodtató és feldolgozandó egyedül és csapatban egyaránt.

- Sajgó Balázs munkája a caritasosok körében, hogy a felgyűlt feszültségek enyhítésében segítsen, hogy a panaszokat meghallgassa, a gondokra segítsen megoldást keresni. De mi lesz a lelkipásztorban felgyülemlő feszültségekkel? Ön hogyan oldja fel ezeket?

- Több módja van ennek, de mindegyik egy centrum körül forog. Azt vallom, hogy kell legyen egy középpontja az én életemnek, ami körül a napjaim forognak. Időnként ebben a centrumban meg kell állnom. Egyedül. Nem magányosan. Mert én elmondhatom, hogy jó egyedül Vele lenni. Igyekszem úgy indítani a napomat, hogy „beteszem magam a töltőbe", töltekezem, és ettől nekem más lesz a napom. Este fáradtan fekszem le, lemerülnek az energiáim, de nem vagyok kimerült. A modern ember egyre könnyebben kimerül, mert elfelejti betenni magát a töltőbe, hogy a lélek áramlata átjárhassa. Számomra a napban még van egy nagy erőforrás: a szentmise. Hála Istennek, tizenegy éve pap vagyok, és csak egyszer-kétszer fordult elő ez idő alatt, hogy olyan fáradt voltam, kicsit nehezemre esett a szentmise bemutatása. Ez nem gyakori, azt jelenti, nagyon szeretem a szentmisét. Ezért is lettem pap elsősorban, hogy az én kezemben történjen meg a csoda, az átváltozás, amiből táplálkoznunk kell. Ezek segítenek engem abban, hogy másokat segíthessek.

- Ehhez a hivatáshoz hogyan és milyen jelmondatot választott?

- Érdekes, mert pappá szentelésem után a primiciás misémen, amelyen Keresztes Zoltán prédikált, kiderült, ugyanaz a mottónk is: „Hűséges az Isten...", majd úgy folytatódik, hogy „ő hívott meg minket a mi Urunknak, Jézus Krisztusnak közösségében". Azt jelenti ez számomra, hogy közösségben szeretnék dolgozni, a közösséget szolgálva a közösséggel haladni az úton. Ezt a célt szolgálja az Istennel való magányom is. A közösségnek is csak annyit mondhatok: tartsanak velünk. Hibázni lehet, annak beismerése a fontos, és a jó szándéknál lényegesebb nincs az ember életében. Úgy élni az életet, hogy tudjuk: Isten az életünkben jelen van, ezért legyünk mi is ott, ahol vagyunk, és mások jelenlétét is komolyan vegyük.

Helyi hírek

There are not feed items to display.
  • Check if RSS URL is online
  • Check if RSS contains items