A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia az idei esztendőt a Család évének nyilvánította, II. János Pál pápát pedig május 1-jén XVI. Benedek pápa boldoggá avatja. A Szent István Társulat e két esemény rendkívüli jelentőségét elismerve döntött úgy, hogy egy kötetben kiadja a lengyel pápa 1994 és 1999 között a családokhoz, a gyermekekhez, a nőkhöz és az idősekhez írt leveleit, hangsúlyozva, hogy egyetlen elődje sem fordult oly gyakran és emberi közvetlenséggel a családokhoz, mint Karol Wojtyla.

A családokhoz írt levelében a néhai pápa emlékeztet rá: Jézus Krisztus bízta az embert az Egyházra, mint küldetésének és misztériumának útját. E számos út közül a család az első és legfontosabb: „Egy olyan általános, mégis különleges út, mely egyetlen és megismételhetetlen, mint ahogyan megismételhetetlen minden ember… Az ember… rendes körülmények között családban jön a világra, s mondhatjuk, hogy emberi létéhez szüksége van a családra. Ha a család hiányzik, a világra jövő személyben fájdalmas hiány támad, mely teherként kíséri egész életét.”

II. János Pál hangsúlyozva a család különleges jelentőségét, mindvégig tisztában volt azzal, hogy a családot napjainkban – a levél 1994-ben íródott! – többféle veszély fenyegeti, és szomorúan állapította meg: „… a nagyon hatásos hírközlő eszközök különféle programjai a családok szétzilálására törekszenek. Minden módon ’rendes’ és vonzó állapotnak próbálják föltüntetni azokat a helyzeteket, melyek valójában „rendellenesek’.” A sugallt élethelyzetek ugyanis ellentmondanak annak az igazságnak és szeretetnek, melynek vezérelnie kell a férfi és nő kapcsolatát, ezért súlyos következményekkel járó feszültséget és megosztást idéznek elő a családokban, főként a gyermekekre nézve. A csaknem húsz évvel ezelőtt írt levélben a pápa égetően aktuálisnak minősíti Szent Pál apostol szavait a szabadságról, mellyel Krisztus megszabadított minket, s a rabszolgaságról, mely a bűn következménye (Gal 5,1). II. János Pál figyelmeztet, hogy a szentségi házasság személyek szövetsége a szeretetben, „ szeretetet azonban elmélyíteni és megőrizni csak a Szeretet képes, az a Szeretet, ’aki a szívünkbe áradt a Szentlélek által, aki nekünk adatott’” (Róm 5,5). A pápa a gyermekáldással kapcsolatban hangsúlyozza, hogy a házastársak a gyermeket önmagáért akarják, s bennük látják kölcsönös szeretetük megkoronázását, „A családért akarják a gyermekeket mint legdrágább ajándékot.” Ám a szülők akaratának összhangban kell lennie Isten akaratával, abban az értelemben, hogy az új emberi teremtményt nekik is úgy kell akarniuk, ahogy a Teremtő akarja, „önmagáért.” Karol Wojtyla rávilágít a kettősségre: az emberi akarat mindig alá van vetve az idő és az esendőség törvényének, ezzel ellentétben viszont Isten akarata örökkévaló. Ahogy azt Jeremiás próféta könyvében olvashatjuk: „Mielőtt megformáltalak az anyaméhben, ismertelek…, mielőtt világra jöttél volna, megszenteltelek téged” (Jer 1,5). Ezért a személy származása „mindenekelőtt Isten örökkévalóságával van egységben, s csak ezután az emberi atyasággal és anyasággal, melyek az időben létrehívják. Az ember már fogantatása pillanatában az isteni örökkévalóságra van rendelve.”

Figyelmeztet a pápa a felelős atyaságra és anyaságra, kiemelve, hogy a család alapvetően és rengeteg szállal függ a szeretet civilizációjától, „melyben megtalálja családi létének lehetőségeit. Ugyanakkor a család a szeretet civilizációjának központja és szíve.” A szeretet civilizációja pedig örömre hív, „örömre, többek között azért, mert ember születik a világra, s mert ennek következtében a házastársak szülőkké válnak.” Ám a család sebezhető, s könnyen áldozatává válhat az egységét és állandóságát gyengítő vagy romboló veszedelmeknek, egy eltorzult család pedig az „ellencivilizáció” sajátos formáját erősíti azáltal, hogy rombolja a szeretetet, amelynek súlyos következményei lesznek az egész társadalomban. Ennek ellenszere csakis a Szent Pál-i (1Kor 13,7), mindent elviselő szeretet lehet, melyben „Isten hatalmas ereje működik…, aki a Szeretet. Krisztusnak, a világ Üdvözítőjének és az ember Megváltójának hatalmas ereje működik benne.” A család elsőrendű feladata, hogy a jó erőinek fölszabadításáért harcoljon, aminek forrása az ember Megváltójában, Krisztusban van.

A gyermekekhez írt levelében II. János Pál Krisztus személyiségének egységére mutat rá, hangsúlyozva: a betlehemi jászolban lévő újszülöttben már ott van a tizenkétéves fiú, aki a jeruzsálemi Templomban az írástudóknak tart előadást, ő pedig ugyanaz a férfi, aki később harmincévesen megkezdi földi küldetését, és „az isteni igazság tanítójaként rendkívüli szeretetet tanúsít a gyermekek iránt.” Idézi a pápa Jézus szavait: „… ha nem tértek meg, és nem lesztek olyanok, mint a gyermekek, nem mentek be a mennyek országába” (Mt 18,3). Hozzáteszi: „A gyermekekben van valami, ami sose hiányozhat abból, aki be akar jutni a mennyek országába. A mennyország olyanoké, akik olyan egyszerűek, mint a gyermekek; azoké, akiket eltölt a bizalom és a teljes önátadás, a jóság és tisztaság, mint a gyermekeket. Csak az ilyenek találhatnak Istenben atyára és lehetnek a maguk részéről Jézus által Isten gyermekévé.”

A nőkhöz intézett üzenetében a Szentatya egyértelműen kiáll amellett, hogy a nők ismét megkapják a méltóáguknak és szerepüknek kijáró tiszteletet, s kifejezi csodálatát „azon jóakaratú nők iránt, akik a nők védelmében az alapvető társadalmi, gazdasági és politikai jogok kivívásának szentelték magukat, és bátor kezdeményezésükkel olyan korban álltak elő, amikor e küzdelmüket túlzásnak, a hiányzó nőiesség jelének, nagyzolásnak, sőt bűnnek tekintették!”

A pápa a Teremtés könyve – „Nem jó az embernek egyedül lennie. Alkotok neki segítőtársat, aki hozzá illő” (2,18) – alapján hívja fel a figyelmet, hogy a nő teremtése óta „a segítségnyújtás elvére van rendelve, de nem – s ez megfontolandó – az egyoldalú, hanem a kölcsönös segítségnyújtás elvére. A nő a férfi kiegészítője, mint ahogy a férfi a nő kiegészítője: férfi és nő kölcsönösen beteljesíti egymást. A nőiesség éppúgy megvalósítja az ’emberit’, mint a férfiasság, de másfajta, kiegészítő jelleggel… A női és férfi mivolt nemcsak fizikai és pszichikai, hanem ontológiai szempontból is kiegészíti egymást. Csak a ’férfias’ és ’nőies’ kettősség valósítja meg teljesen az ’emberit’.”

Az idősekhez intézett levelében a Szentatya külön kiemeli, hogy a kortársaihoz beszél, és szentírási példákkal (Ábrahám, Sára, Mózes, Tóbiás, Zakariás, Simeon, stb.) illusztrálja, hogy a hosszú életet kezdettől fogva Isten áldásának tekintették, s az öregkor nem jelent feltétlenül tétlenséget, feladat nélküliséget. Az öregkor „az emberi érlelődés döntő korszaka és az isteni áldás kifejeződése… A korban előrehaladott emberek segítenek abban, hogy több bölcsességgel szemléljük a földi adottságokat… Az öregek a közös emlékezés fenntartói, s így kiváltságos értelmezői azon közösségi eszmék és értékek összességének, melyek hordozzák és irányítják a társadalomban az együttélést” – írja a pápa, s meggyőződéssel vallja: „az öregemberek iránt érzett tisztelet és szeretet hozzátartozik az igazán emberi civilizációhoz.” Az idősekhez írt levelének idején – 1999-ben – II. János Pál már súlyos beteg volt, folyamatosan gyötörték a fizikai fájdalmak. Mélységes empátiával fordul hasonlóan sokat szenvedett sors- és kortársaihoz. Levelében kitér az eutanáziára is, egyértelműen elutasítva annak lehetőségét. Emlékeztet rá, hogy az erkölcsi törvény a „túlbuzgó gyógyításról” való lemondást hagyja jóvá, „és csak olyan kezelést igényel, amely az orvoslás normális követelményeihez tartozik. Az eutanázia azonban mint a halál közvetlen előidézése egészen más! Tekintet nélkül a körülményekre és a szándékokra, önmagában rossz cselekedet, az isteni törvény és az emberi személy méltóságának semmibevétele.”

II. János Pál figyelmeztet: az öregkor éveit azzal az érzülettel kell végigélni, mellyel az ember teljes bizalommal ráhagyatkozik a gondviselő és irgalmas Isten kezére. Kortól és egészségi állapottól függetlenül mindenki számára reményteliek lehetnek a Szentatya azóta is sokat idézett sorai: „… nagy békességet érzek, ha arra a pillanatra gondolok, amikor az Úr majd magához szólít: az életből az Életbe!”

Az örök emberi értékeket felmutató és azok mellett egyértelműen kiálló négy levelet elolvasva felidéződhet bennünk, hogy II. János Pál egyszer így válaszolt az őt bíráló újságíróknak: „Talán részben igazuk van, elég konzervatív vagyok, de az alapvető igazságokat, mint a család szentsége, az élethez való jog a fogantatástól a halálig, nem a korszellem határozza meg”. (Szent István Társulat, 2011.)