Ki vagyok én igazán? – fogalmazta meg a kérdést a Belső iránytű előadássorozat legutóbbi kiadásán Kovács Zsolt kézdimartonosi plébános, aki az álarcokról tartott előadást. Kínszenvedés az álarcainkat összetörni, de másként nem szabadulhatunk tőlük, fogalmazott. S hogy érzékeltesse, festmény nagyságú tükröt tört össze a Szent István plébánia nagytermében.

Akarva akaratlan álarcokat viselünk, a baj akkor kezdődik, amikor ezek belénkégnek, és odajutunk, hogy nem tudjuk megfogalmazni saját magunkat sem – vezette fel Keresztes Zoltán helyi plébános, a rendezvény házigazdája az előadást.

Más álarcát könnyebb észrevenni

Sokan kíváncsiak voltak Kovács Zsolt szárhegyi származású, korábban Gyergyócsomafalván is szolgáló szókimondó plébános gondolataira, aki felsorolta az általános maszkokat, amelyeket különböző, álarcokat ábrázoló képekkel, zenével, történetekkel érzékeltetett. „Az előadás végére, ha sikerül összezavarnom magukat, akkor elértem a célomat. Nem azért vagyok itt, hogy válaszokat adjak, hanem, hogy kérdések fogalmazódjanak meg mindenkiben, mert egy jó kérdés kimozdíthatja az embereket egy jobb irányba” – indított. Majd arról szólt, hogy két és fél évvel ezelőtt a közösségétől azt a feladatot kapta, hogy mutassa be saját álarcát. Könnyű témának vélte, hiszen úgy gondolta, nincs álarca. Hozzálátott megírni a beszédet, de nem ment, a harmadik nap után döbbent rá, hogy másnak az álarcait könnyen észreveszi, mint a sajátját. Nagyon sokszor azért nem ismerjük fel, mert hozzátartozik a státuszunkhoz, például ahhoz, hogy vallásosak vagyunk, vagy mert hiányoznak a példaképek, általában sztárjaink, csillagaink, hulló csillagaink vannak – hallhattuk. „Két és fél év után jutottam el odáig, hogy nagyjából felismertem az álarcaimat” – tette hozzá.

A barátok segíthetnek

Addig nem találjuk meg az igazi önmagunkat, amíg a saját álarcunk nem reped meg. Főleg, ha elkönyveljük magunkat ilyen vagy olyan embernek – mondta. „Az én álarcom megrepesztésénél nagy segítségemre voltak a barátaim. Igazából a legközvetlenebb barátok nélkül nagyon nehéz rájönni, hogy milyen álarcokat viselünk.” A jó barátoknak a véleménye miatt nem sértődünk meg, akkor sem, ha fáj, majd egy felmérés kapcsán így fogalmazott: a „hozzád legközelebb álló öt ember átlaga vagy.”

A mély beszélgetésekkor levesszük az álarcot

Az álarcokat egyesek kirakatoknak nevezik. Olyanok vagyunk, mint egy-egy üzlet. Mindegyiknek van hátul raktárja is a kirakat mögött. Mindig a szebbik oldalunkat mutatjuk, de hogy mi van az álarc mögött, szinte senkinek nem áruljuk el. Rengeteg emberrel találkozunk map mind nap, de nagyon ritkák az olyan beszélgetések, amelyek megérintenek. A mély beszélgetésekre nem is készülünk, spontán történnek, ilyenkor vesszük le maszkjainkat. Az az ember, aki minket szeret, tudja, mi van az álarcaink mögött, és így is képes bennünket szeretni. Ha elég bátrak és tudatosak lennénk ahhoz, hogy az álarcaink nélkül éljünk, akkor sokkal több energiánk lenne, mert egy álarcot fenntartani energia kell.

Bátorság kell

Az életünk folyamán akár több álarcot is viselünk. „Az én egyik álarcom az a mindig vidám Zsolt. Mindig nagyon igyekeztem fenntartani azt az álarcot, hogy én jól vagyok” – mondta az előadó, majd egy személyes történetet is mesélt. „A legjobb barátomnak meghalt az édesapja, én pap vagyok, de nem rajongok a temetésekért, amikor meghallottam a hírt, elszomorodtam, mert közel állt hozzám. A vidámság álarcát olyan komoly szinten tudtam előteremteni, hogy a temetés után két nappal, amikor a gyász mindent beborít, megérkeztem a lakásukra, és amikor eljöttem, akkor az egész családból mindenki kacagott. Át tudtam fordítani a szomorúságot teljesen, de ez nem volt normális. Az egómnak jólesett, de ennek nem volt ott helye, arra lett volna szükség, hogy önmagam adjam, de ehhez nem voltam elég bátor. Az álarc levételéhez bátorság kell. Nem mutathatjuk mindig a vidámat, de nem mutathatjuk mindig a szomorút sem. A vidámságot Isten mindegyikünkbe beléteremti, meg kell osztani másokkal, de a gyászunkat is.”

A megértő ember álarca gondolkodtatta el Kovács Zsoltot, hogy milyen is ő valójában: „A megértő ember álarca alatt ott volt nagyon sokszor bennem a tomboló ember. Úgy gondoltam, a hivatásomhoz hozzátartozik, hogy én végtelenül türelmes kell legyek. Kiderült, hogy abszolút nem vagyok az, de bárkit a végtelenségig képes vagyok meghallgatni. S ha kifogtam egy beszédkényszerest, akkora volt a fejem, hogy robbant el. Be kell tudjuk húzni a kéziféket”.

Általános álarcok

Az egocentrizmusnak a vallási válfaja az, ha azt akarjuk, hogy nekünk mindig igazunk legyen. Ennek a feladását nevezi a vallás megtérésnek – fogalmazott, majd az általános álarcokat ismertette.

• Tréfás vagy a szórakoztató: amikor egy ember képes reggeltől estig vicceket mesélni. Az elején felderít, de az ő társaságában senki nem jut szóhoz. Drámai pillanatokban a jelenléte is nevettető.
• Jó szervező: tökéletesen időzíti munkát, gyermeket, fitneszt, tudja, mikor alszik el.
• A tökéletes háziasszony: büszke otthonára, főzésére, meg kell mindig dicsérni, lehet 12 gyereke, akkor is rend van a házában. „Ahol tökéletes rend van, ott tökéletlen szeretet” – tette hozzá.
• Határozott: természetesnek gondolja, hogy övé az utolsó szó.
• Szerény: láthatatlan ember, aki ott van egy közösségben, de lehet, nem tudod a nevét. „Néha annyira szerények, hogy maguknak sem tűnnek fel.” Az udvarlásban ez komoly probléma lehet.
• Segítőkész: ezek olyan emberek, ha autójuk lenne, az biztosan mentőautó lenne. „Hiába, hogy a lábaddal volt baj, a fejed rég be van kötve. Ezek az emberek mások segítsére szentelik az életüket, de nem veszik észre, hogy ők is segítségre szorulnak. Néha meg kell engedjük magunknak azt a luxust, hogy segítsenek rajtunk.”
• A megoldó: a mások gondját profi szinten megoldja, akkor is, ha nem akarják, de a sajátját nem.
• Főnök vagy főnökasszony: „nagyon sokszor újgazdag keresztényeinket a meggazdagodás álarca annyira felszívja, hogy észre sem veszik, saját alkalmazottaikból a szuszt is kinyomják. A 20–21. században nem garancia az, ha valaki keresztény vagy katolikus, attól még nem biztos, hogy jó ember. Az, hogy valakit a szentelvízzel valamikor lefröcsköltek, abból még nem lesz gálickő. Utána kell felépíteni az életet erre.”
• Hibáztató: mindig más a hibás, általában ezek az emberek folyamatosan panaszkodnak, ha esik azért, ha süt a nap, azért.
• Bürokrata: ezek az emberek azt hiszik, hogy őket azért fizetik, hogy úgy viselkedjenek, hogy ne legyen kedved odamenni. „Nem tudom, otthon hogyan viselkedhetnek.”
• Vega: az az ember, aki azt hiszi, miközben eszi a vega ételt, hogy ő jobb, mint a többi, mert egészségesen él. Legtöbb álarcunkkal az a probléma, hogy miközben viseljük, azt gondoljuk, hogy én jobb vagyok, mint a többi.
• A látó: Istent úgy a legkönnyebb elveszíteni, ha azt gondoljuk, már megtaláltuk. A megtérés az mindennapos, nem egy életre szól.
• Olvasott: „akkor tűnt fel, hogy van ilyen álarcot viselő ember, amikor egy bizonyos könyvtárban mindig ott volt ugyanaz a személy. Aki mindig mindent kiolvasott, és számonkérte a többieket, hogy más miért nem.”
• A vallásos utcanő vagy utcafi: aki játsza a jó kislány vagy fiú szerepét, s közben éppen azért jár el vallásos rendezvényekre, hogy onnan szépen kiszűrje a magányosokat, akiknek segítségre van szükségük. „Ez egy nagyon ritka ragadozó, de létezik.”

Milyen vagyok álarcok nélkül? – tette fel a kérdést az előadó.
Össze kell törni

Az előadás zárómozzanataként a tükörről szólt Kovács Zsolt. 1500 körül terjedt el a tükör, ekkor következett be az emberek életében egy nagy törés, mert a külsejükkel kezdtek foglalkozni, nem azzal, hogy mit éreznek. Ami az álarc levetéséhez szükséges, az az ébrenlét. Tükröt tartott kezében az előadó, és mikor a jelenlévők belenéztek, leejtette, ripityára törött. Mögötte a képen láthattuk, amint Jézus borrá változtatja a vizet, illetve az apostolokat. „Mert az a lényeg, ami a tükör mögött van" – tette hozzá. A kérdésekre adott válaszok kapcsán azt is hallhattuk, az álarc képes összerakni magát, ezért is kell éber lenni, és valahányszor felismerjük, összetörni.

Tamás Gyopár