Belső iránytű

Belső iránytűs előadás az emberről. Hogy Márton Áron ne legyen legenda!

martonaron3Szeptember 29-e boldog emlékű Márton Áron püspök halálának évfordulója. Harmincöt éve fejezte be földi életét. Egyre többen tisztelegnek nagysága előtt különböző rendezvényekkel, képes emlékállítással. Az utolsó személyi titkára és áldoztató papja, Bara Ferenc csak egy dologra intené az emlékezőket: Márton Áron ne legyen legenda! Tartsák meg a tényeket, mert azoknak nincs szükségük változtatásra.

A tényekről szólt a Belső Iránytű pénteki előadása is, Gyergyószentmiklóson, ahol káplánként szolgált egykor Márton Áron püspök. A tisztelgésen Bara Ferenc felcsíki főesperes, csíkdánfalvi plébános emlékezett vissza a nagy püspök utolsó két évére, Gál Hunor pedig 1200 fotóból válogatva mutatott be összeállítást az emberről.

A gyergyószentmiklósi örmény közösség plébánosa, Gál Hunor még gyerekkorában megismerhette Bara Ferenc plébánost. Lelkipásztora volt az az ember, aki sokat mesélt Márton Áron püspökről. „Gyermekként úgy gondoltam, ha ilyen jó a pap bácsi, biztos még jobb volt Márton püspök úr, s nála is még jobb a Mennyei Atya. Milyen a gyermek, próbál viszonyítani! De az biztos, hogy Bara Ferenc pap bácsitól nem független, hogy belőlem pap lett" - fogalmazott az a pap, aki bár Márton Áronnal soha életében nem találkozhatott, mégis alaposan betekinthetett az életébe. Elmondása szerint mindennek alapját egy büntetés képezte. A teológián egyik osztálytársát a rektor bizonyos dolog miatt megbüntette. A váltságot az képezte, hogy össze kell gyűjteni az érsekségen fellelhető Márton Áron-fotókat, és a gyűjteményt tovább bővíteni, a papírképeket digitalizálni. „Szegény társam nem mert erre vállalkozni, így rám került a sor."
Gál Hunor elmondta, két hónapon keresztül minden nap szabadidejében a képekkel bíbelődött, rendszerezte, hogy majd alapos válogatás után húszperces vetített képes összeállítás is megszülessen belőle. Egy életút kirakós kockái – így beszél a 1230 fotográfiáról, melyek által a nagy püspökről az egyszerű emberre irányította a figyelmet.
A képeket nézve sok jelenlévőnek jutott eszébe bérmálkozása, találkozása a boldog emlékűvel, végigvezetve az életutat az embertől a katedrálisig, és pisszenés nélkül hallgatták azt a hangfelvételt is, amely egy papszentelésen készült Márton Áron beszédéről.

Akinek atyai tekintet a bűnöket is észbe juttatta

Bara Ferenc főesperes vidám, fiatalos lendülettel – ami szinte hihetetlenné tette, hogy a harmincöt éve elhunyt püspök személyi titkára volt – kezdte előadását: „Mi a püspök urat kegyelmes úrnak szólítottuk, és ezt a megszólítási módot szeretném most is használni. 1976-ban szentelt utoljára papokat. Ezek mi voltunk. Szülőfalujába, Csíkszentdomokosra kerültem segédlelkésznek. 1978. július közepe táján az akkori plébánossal, Bálint Lajossal, aki később egyházmegyénk első érseke lett, a plébánia udvarán fát hasogattunk. A plébános úr azt mondja nekem, menjek, nyissam ki a nagykaput. Engedelmeskedtem, aztán megkérdeztem, hogy miért. Azt mondta, háthogyha a domokosiak meglátnak, s valaki bejön segíteni. Jött is valaki, de nem fát hasogatni. Két levelet hozott: Bálint Lajos plébánosnak Székelyudvarhelyre történő áthelyezését, és nekem is egy névre szólót Márton Áron püspök aláírásával. Így kezdődött: Dilecte fili. Latinul írta, hogy kedves fiam, augusztus 1-től kineveztelek titkárommá. Hát így kerültem a kegyelmes úr szülőfalujából Gyulafehérvárra. És amikor először jelentkeztem nála, a Dicsértessék köszönés után azt mondta: te vagy, ugye, fiam az új titkárom. Én úgy megijedtem, hogy szóhoz sem jutottam. Úgy megnézett, hogy éreztem, még azt is tudja, hogy a tegnap milyen bűnt követtem el."
Az egykori titkár elmesélte, nagyon közvetlen volt Márton Áron, így nagyon hamar felismerhette benne az igazi jó atyát, így pótolta ő Bara Ferenc Gelencén maradt édesapját. „Soha nem éreztette azt, hogy ő a nagy püspök, mi a kicsi szerencsétlen beosztottkák, hanem viccesen szólított meg: fiam, ugye, te füstölted be a folyosót! Mondtam, hogy nem, mert a szobámból jött ki valójában a cigarettafüst, ahol tanárokkal összeültünk. Rögtön észrevette a kópéságot, s arra kért, ne húzzuk tüdőre, mert nem jó. Mert a kegyelmes úr fiatal korában nagy dohányos volt."

Márton püspök ha ezt mondta, ott nincs más

„Megtapasztalhattam azt is, hogy ez a drága jó édesapa nyolcvankét évesen, betegen milyen keménykezű tudott lenni, ha az egyházmegye sorsáról volt szó" - emlékezett vissza Bara Ferenc. „Nagyon kényes helyzet következtében a vallásügyi osztály elnökével kellett tárgyalnia. Azt akarta a párt, hogy ha a kegyelmes úr valakit a gyulafehérvári teológiára vagy püspökségre akar kinevezni, terjesszen fel három személyt, és Bukarestben a hozzá nem értők majd választanak közülük. Csodálatos volt a telefonbeszélgetés. A kegyelmes úr székelyes románsággal megkérdezte az elnököt, hogy szolgál az egészsége, hogy van a családja, és így, szépen rátért arra, hogy ha ehhez a tervéhez ragaszkodik az elnök, ő másnap beküldi a szentszéknek lemondását. Abban az időben ez nem jött volna jól. Másnap reggel nyolc órakor az az ember, akit telefonon sem lehetett soha elérni, ott volt a kegyelmes úrnál. Ennyire komolyan vették őt a hatóságok. Mert tudták, Márton püspök ha ezt mondta, ott nincs más."

Megélni a szegénységet

„Az utolsó két évében voltam mellette személyi titkárként. Az utolsó két hónapban annyira mellette, hogy a hálószobája előtti szobában nyitott ajtó mellett töltöttem az éjszakáimat, hogy legyek kéznél. Már csak ketten vagyunk életben, akik jelen voltunk a kegyelmes úr utolsó óráiban" - hangzott el, és az egykori személyi titkár megmutatta féltve őrzött kincsét, azt a derékövet, a cingulumot, amit a kegyelmes úr ünnepi alkalmakkor viselt. „Valamikor megszámoltam, hogy hány varrás, javítás, stoppolás van rajta... pedig lett volna lehetősége újat szereznie. Beszédes ez a deréköv, arról is szól, hogy a kegyelmes úr mennyire megélte a szegénységet. A fizetését a püspöki gazdasági hivataltól havonta én kézbesítettem neki. Volt egy nagy, barna bőrbukszája, így, csak bukszának hívta ő is, abba tettük be a fizetését. Másnap ideadott nekem egy névsort, s a pénz nagy részét kisemmizetteknek, nélkülözőknek kellett adjam. Csak annyi pénz maradt a barna bőrbukszában, hogy akik ministráltak neki, azoknak szétosztottuk."

Azzal lenni, aki velem van

„Az utolsó két évében én voltam a ministráns. Egy alkalommal beletévedt a szentmise szövegébe. A szentmise után azt mondta: holnaptól kezdve egyedül nem misézhetek. Attól kezdve együtt miséztünk. Aztán, amikor a betegsége annyira súlyosbodott, én miséztem. Ő nem ministrált, de részt vett mindig, és ami megmaradt bennem, ahogyan az áldozás után ült a székben. Én nem azon elmélkedtem a szentáldozás után, hogy az Úr Jézussal most együtt vagyunk, hanem néztem minden alkalommal a kegyelmes urat. Csukott szemmel, két kezét a térdére téve, mozdulatlanul ült körülbelül tizenöt percig. Szempillája sem rebbent. Annyit gondolkoztam, s annyiszor próbáltam, hogy negyedórán át azzal legyek, aki most velem van. Nem nagyon ment, a szemem kinyílt. Ki lehet próbálni, mert a kegyelmes úrnak mindig sikerült."

Jaj, Istenem!

„Az utolsó két hónapban óriási volt a szenvedés. Sokszor kellett segíteni, a szenvedéstől átázott pizsamát lecserélni, a toalettre besegíteni. Jaj, Istenem, mondta, s mikor észrevette, hogy hangosabb volt, elhalkult, mert nem akart engem zavarni. Amikor az orvoskonzílium úgy látta jónak, hogy a kegyelmes úr fájdalmai elviselhetetlenek, morfium injekciót írtak elő. Tíz fiolát vettem át. Senki nem merte megmondani a kegyelmes úrnak, egy este titokban adta be a nővér. Akkor éjszaka nagyon sokat vergődött. Az ember vonaglott. Valószínű, hogy gondolkodásában is megzavarhatta ez a kábítószer, mert reggel, amikor nagyon-nagyon fáradtan megébredt, megkérdezte a nővértől, milyen gyógyszert kapott. És megtiltotta, hogy még egyszer ilyent adjanak. Csak sejthetjük, miért hangzott el ez: ő teljesen tudatosan készült a nagy találkozásra. Halála után a kilenc ép fiolát visszavittem a gyógyszertárba."

Amikor megkondultak a harangok

„Azért mondom el ilyen részletesen, mert más nem lesz, aki elmondja. Nagyon idős a nővér, aki még ott volt" - tudatta Bara Ferenc, majd az utolsó napokra tért rá. „Utoljára 1980. szeptember 28-án áldoztattam meg. Másnap korán reggel miséztem. Mire visszaértem, a ház népe már bent volt a hálószobában. A kegyelmes úr haldoklott. A haldoklók imádságát végeztük. A kegyelmes úr a szobájának egy pontját nézte. Amikor a megbízott egyházmegyei kormányzó, Huber József látta, nem sok lehet hátra, odament, a füle fölé hajolt, és belekiáltotta: ne féljen, püspök úr, mert mind itt vagyunk, és imádkozunk. Döbbenetes volt ez a pillanat. Reggel háromnegyed kilenckor kilehelte lelkét. Ebben a pillanatban kondult meg a székesegyház harangja. Aznap Szent Mihály arkangyal ünnepe, a Gyulafehérvári Székesegyház búcsúünnepe volt. A kilencórás szentmisére a másodikot harangozták. Azt éreztem, hogy elveszítettem a drága jó édesapát, a jó földi atyát. De abban a pillanatban az égben kaptunk egy másikat. A kegyelmes urat, akinek hiszem, hogy azóta is gondja van ránk."

Tényekkel emlékezni az emberre

Bara Ferenc sokat mesélt még. Arról is, milyen „véletlen" történt a temetésen készített hangfelvétellel, mi történt kedvenc kutyájával halála után. „A könyvek nem említik ezt, de én emlékszem. A kegyelmes úr nagyon sokat sétált a kertben. Volt két kiskutyája, a Fifi meg a Fürge. A kegyelmes úr sétált, a rózsafüzért imádkozta, és körülbelül egy-két méter távolságra, mint testőrök követték a kutyák. Amikor a kegyelmes úr annyira beteg lett, hogy a kertbe nyíló nagy ajtón nem tudott kijönni, az idősebbik kutya észrevette, hogy itt valami baj lehet. Elkezdett szomorkodni, a bejárattól nem mozdult el. Miután lejárt a temetés, a kutya hátravonult a kert hátsó részébe, és ott meghalt. Azért mondom, hogy meghalt, mert egy ilyen állat nem döglik meg."
Mindez még bővebben meghallgatható lesz hamarosan a Szent István plébánia honlapján is. Visszaemlékezés képben, hangban és leírt szóban – így tisztelegtek Gyergyószentmiklóson, a Szent István plébánián Márton Áron püspök emléke előtt, és ezt javasolja az egykori titkár mindenkinek, aki a nagy püspökre akar emlékezni: csak a tényeket tartsák meg és adják tovább. Márton Áron élete ne váljon legendává.