Generációs különbségek: miért nem érti szülő a gyermeket, gyermek a szülőt?

A családokban azt tapasztaljuk, hogy a széthúzó erők gyakran szétköltözéshez vezetnek. Mit csináljunk? Siránkozzunk, hangoztassuk sűrűn, statisztikailag mérjük fel, tudományosan támasszuk alá és féljünk a sötét jövőtől? Vagy mást is tehetünk? – tette fel kérdéseit Szénégető István plébános, a főegyházmegyei családpasztorációs iroda vezetője. Mint mondta, neki van egy tapasztalatból származó javaslata, amely képes arra, hogy „ összehúzza a társadalmat”.

A Belső iránytű elnevezésű előadássorozat legutóbbi, múlt pénteki felvonásán statisztikákat is idézett, így vezetve be a közönséget a gyermek-szülő közötti ellentétek világába. A családon belül a férjet és feleséget, ehhez kapcsolódóan a szülő-gyermek viszonyát meggyengítő erők márpedig léteznek, hangsúlyozta. De ez nem azt jelenti, hogy ennek így kell lennie, így kell maradnia. „Nem szükségszerű jelenség, hogy a generációk széthúzzanak. Mert vannak összehúzó erők is, amelyeket lehet erősíteni.”

Szám szerint kevés
Míg 1980-ban a magyarországi nők 81 százaléka házasságban élt, 2006-ra ez az arány 49 százalékra csökkent. Megjelentek az alternatív életformák, a szingli életforma, az élettársi kapcsolat elfogadottabbá vált. Kopp Mária és férje, Skrabski Árpád kutatópáros azt is mérte, milyen lelkiállapot mutatható ki egy ilyen kapcsolatban. A nem házasságban élők önbizalmi indexe a legalacsonyabb, nem bíznak magukban, nehezen tudnák elképzelni, hogy életre szóló elköteleződésről döntést hozzanak. Az eredményekből az is kiderül, hogy a Magyarországon a házasságot a legjobb életformának tartók közül átlagosan tíz pár 24 gyereket szeretne vállalni. Az élettársi kapcsolatban élőknél ez a szám sokkal alacsonyabb. „Ez létező tendencia, és Erdélyben, Székelyföldön is nagyszerűen terjed” – vont párhuzamot Szénégető.
Az előadó kameruni példát is felhozott a szegénység mértékét alátámasztandó. Római tanulmányai idején volt egy osztálytársa, akinek azért kellett sürgősen hazautaznia Kamerunba, mert a testvére éhen halt. Ebbe az országba ment el egy magyarországi orvos, missziósként. Kezdetben ingyen dolgozott, aztán elfogadott valamennyi fizetséget. Hazatérve egy konferenciára, beszámolt, hogy Kamerunban egy misszióban lévő magyar orvosnak háromszor nagyobb a fizetése, mint az itthon dolgozóké. „A történet mögött a következő van: Magyarországon van egészségügyi rendszer. Állami finanszírozásból tartják fenn a kórházakat, van betegbiztosítás. Kamerunban viszont az állam nem támogatja az egészségügyet, a kameruni családok minden pénzüket megtakarítják, ha tata beteg lesz, legyen a kezelésére. Ők erre áldoznak. Kamerunban egy család 40-50 tagú, a ház udvara olyan, mint egy kicsi iskola. Négy generáció lakik együtt. A félszáz családtag képes annyit spórolni, hogy kifizesse az orvost, de vajon mi, ahol egy-két gyermek van, hogy fizetnénk ezt, ha nem lenne állami finanszírozás?”

A család tud diktálni
A generációk, akár három-négy is, régen együtt éltek, ma csak szórványosan lehet ilyet látni. Szénégető István Marosvásárhely északkeleti szegletében plébános, sok cigány tartozik a hívek köréhez. Munkás cigányok, ahol még jellemző a generációk együttélése. De a szabályaikat is ők hozzák. Volt olyan, hogy Japánból jöttek tudósok, videózták a temetést. Aztán egyszer kiküldték őket és engem is. Mert a családban ők diktálják, hogy mi történjen. Nem az állam és nem a reklám az úr. Korán házasodnak, így lehet négy generáció egy fedél alatt. „A 16 éves fiú már nősül, születik a baba, és keresztelünk” – fogalmaz a plébános, alátámasztva az ilyesfajta családi események gyakoriságát.

Tehát vannak családokat szétszedő erők, de van példa az ellenkezőjére is, hangzott el. „Ezek nem démoni erők, csak valahonnan érkező hullámok, amelyekbe belekapaszkodunk, és elkezdünk élettársi kapcsolatban élni. Meggyengül a család, meggyengül a közösség. Ezen érdemes elgondolkodni” – fogalmazott.

Vissza a házassághoz
De itt a kérdés is: hogyan tudjuk támogatni azt a kohéziós erőt, ami összehúzza a szétesni látszó generációkat? Szénégető szerint a két legfőbb fókusz a család és a közösség. „Tegyük első helyre a házastársi kapcsolatot! Ott kell kimondani az igent, ahol a világ legnagyobb csodája történik, ahol karácsony van minden nap: az oltár előtt. A házasságot nem emberi alkotásként kell felfogni. A házasság szentsége azt jelenti, hogy egy férfi és egy nő eljut addig, hogy belátja: Istent meg kell kérdeznünk, hogy mi legyen tovább. Mert együtt szeretnénk elindulni az úton.”

A gyermekeinknek sincs semmi egyébre szükségük, csupán arra, hogy lássák: anya és apa rendben van – fogalmazta meg a lelkipásztor, beszélve a családban felnövő gyermek biztonságérzetéről és ebből adódó stabilitásáról az életben. Az ilyen gyerek jó kapcsolatban van a világgal, bízik az emberekben, hisz nincs semmi baj. Aki félszeg családban nő fel, annak a világ borzasztó hely, ahonnan a legjobb elmenekülni, elbújni..., vagy valamitől elkábulni.

„Kapcsolatban lenni – ez a legfontosabb. Ezt kapja jó esetben a gyerek szüleitől, a házasságukból. A szent házasság pedig nem más, mint beszélgetni egymással, a konfliktusokat eredményesen megoldani. Látni, hogy apa és anya egyszerűen van. Jól van” – hangzott el. Szénégető szerint nem hiába tartják sokan a találkozást a nyolcadik szentségnek, mert ha a házastársak nem akarnak békés együttélést, egyetlen dolguk van: ne beszélgessenek egymással. Legyen két tévéjük, hogy ne veszekedjenek. „Ez a sárkány. Mert lehet, hogy egy fedél van a fejünk felett, lehet, hogy egy ágyban is alszanak, de a szívükben már rég elváltak. De van más út is. A Szeretethimuszban is szerepel a hosszan tűrés. Mi a hosszan tűrő szeretet? Azt jelenti, hogy úgy idegesítesz, olyan nehéz melletted lenni, de a kezedet el nem eresztem. Nem eresztem el. És annak örülök, hogy azt érzem, nagyon szorítod a kezemet. Na, ez a hosszan tűrés. Az oltárnál azt mondjuk, jóban, rosszban, egészségben, betegségben veled leszek. Ide kell visszatérni.”

Több családnál érdeklődve jutott el a lelkipásztor a következtetésre, amit meg is osztott: ha a gyerek belép a kamaszkorba, és ezt mi szeretnénk mellette kibírni, elérni, hogy nehogy valami butaságot csináljon magával, annyit tehetünk, hogy mi, szülők jó kapcsolatban vagyunk, ha akarja, a bajait nekünk elmondhatja, és mindig van, ahová hazajöjjön.

Kapcsolatban lenni
Nem csak a családra érvényes a nyolcadik szentség megélése. Szénégető elmesélte, még a teológián tanult, amikor azon gondolkodott, hogy szeretne ő egyházmegyés pap is lenni, de egy kicsit szerzetes is. De olyan szerzetesrendbe lépne be, ahol idősek, fiatalok, házaspárok, családok összeköltöznek, és ez a közösség kicsiben eljátssza, milyen is kellene, hogy legyen a világ. Római tanulmányai után Marosvásárhely olyan szegletében helyezték ki, ahol a templomépítéssel kellett a munkát kezdeni. Elkészült a Szentcsalád-templom, plébánia, nagy volt a telek, köré házakat építettek. Tizenhat család ide összeköltözött, most épül a pap háza is. Van köztük tanár, Caritas-munkatárs, karizmatikus csoportvezető, egységet alkotnak. Kilencven százalékban autonóm módon élnek, tíz százalékot tesznek ki a közös tevékenységek, szabályok mentén. Nincs kerítés a porta körül, bárki besétálhat, a tizenhat család közül nem mindenki megy külön-külön autóval a bevásárlóközpontba, hanem összeírják az igényeket, és egyikük megvásárolja. Így van a papnak is egy nagyobbacska családja, a közösség tagjai figyelnek egymásra, a közösen készített játszótéren egyetlen gyereknek sem kell játszótárs nélkül lennie, hisz itt hetven ember, jó sok gyermek él együtt. „Én szeretek így pap lenni, úgy érzem, rám vigyáznak, ők egymásra figyelnek... Ez életem egyik legszebb ajándéka, részben egy álom beteljesülése.”

Mindenhol van lehetőség kis közösséget szervezni, egymással rendszeresen találkozni. Nem kell mástól várni semmit, sem a megyei, sem a helyi tanácstól, csak egymásra kell jobban figyelnünk, hogy magunk között lássuk meg a szükségeket, az örömszerzési lehetőségeket – vallja a „nagycsaládos” lelkipásztor.

Balázs Katalin