Ami az életnek minőséget ad

„Isten az embert szabadnak teremtette. Minden ember rendelkezik az egyéni szabadságával, tehát dönthet, hogy az életét hogyan és hol rendezi be. Joga van itt maradni, joga van elvándorolni, ellenben a szabadsággal a felelősség is együtt jár. És itt van a szabadság erkölcsi része: amikor a döntésem egyént, közösséget egyaránt érint, mit cselekedhetek, hogy az mindenkinek jó legyen" – ismertette röviden előadása témáját Vencser László lelkipásztor, a Belső iránytű pénteki meghívottja.

A ditrói születésű Vencser László az Ausztriai Idegennyelvű Pasztoráció országos igazgatója és a Linzi Egyházmegye Idegennyelvű Pasztoráció vezetője, így bőven van rálátása a különböző népcsoportok életére, lehetőségeire, amint az új hazában keresik a megélhetést. Elhagyni a szülőföldet, faluról városra költözni, vagy világgá menni – ebbe a kérdéskörbe nyújtott betekintést egy új szemszögből azt követően, hogy Fórika Sebestyén elszavalta Pósa Lajos A beszögezett ablak című költeményét, később pedig Tompa Mihály A madár fiaihoz címû versét.

Se hátra, se előre

Nehéz elhagyni a szülőföldet, a házat, az utcát is, nagy változás faluról felköltözni városra, hát még átrepülni a nagy vizeken túlra egy olyan álomképért, amiről odaérve derül ki: nem az a valóság.

A gyárak építése után városra, tömbházba költözött emberek életéből idézett egy történetet. A „blokkos" család gyermeke a vakációt a nagyszülőknél töltötte, nagyapjának segédkezett, őt küldte sűrűn hátra, hogy valamit hozzon előre. Vakáció lejártával hazatérve a tömbházlakásba unatkozott, édesanyjától kért javaslatot, mit tehetne. Együtt idézték fel a falusi nyarat, hogy folyton valamit előre kellett hozzon a színből, istállóból, aztán hátravigye, mire az anyja megszólalt: édes fiam, itt se hátra, se előre nincs.

„Egy új életforma, amelyben meg kell találni az életnek az értelmét. A boldogságot, mert erről van szó: boldog vagyok-e ott, ahová elmentem? Meg tudom-e találni azt, ami az életemnek minőséget ad?" – tette fel a kérdéseket az előadó. Bevallotta, neki sem volt könnyű, amikor egy új környezetben kellett megvesse a lábát. És ő szerencsés helyzetben van, hiszen munkaköre révén sok idejét itthon töltheti. Más ez ahhoz képest, hogy vannak, akik évente egyszer sem tudnak hazajönni, mert rámenne a repülőjegyre két-háromhavi fizetésük.

A világgá ment megpróbáltatásai

Aki új hazát keres, szabadulni akar az itthoni gazdasági helyzet nyomorából, az valamiről álmodik. Az jelenik meg előtte, amit látott a televízióban. Kívánkozik, mert ott gyönyörű élet van, könnyű pénzkeresési lehetőség. Aztán az álom a helyszínen kezd valósággá válni, de az már egészen más. Mert az itthoni számolás, hogy mi mindent lehet megvenni ezer euróból, hamis. Ott derül ki, hogy igencsak keveset, mert a felét már elvitte az albérlet, a közköltség.

Szembetalálja az ember magát a bürokráciával, ha hivatalosan akar dolgozni. Ha feketén, az a legrosszabb megoldás, évek múlva jön rá, hogy betegbiztosítása nincs, nyugdíja sem lesz. Ha hivatalos munkát vállal, a mosogatást, takarítást bízzák rá, kis pénzért, amit hétvégi munkával próbál pótolni. Gyakran a nyelvismeret hiányában olyan szerződést íratnak velük alá, amelyek évekre megnyomorítják.

Vencser László elmondta, csonttörés utáni rehabilitáció miatt volt négy hétig egy Linz melletti kórházban. A takarítók kilencven százaléka magyar nő a Kárpát-medence különböző településeiről. Ideje volt velük beszélgetni, és pénteken úgy fogalmazott: „Én ennyi szomorú nőt életemben nem láttam."

Mindez otthonról nem látszik, és a fiatalok kívánkoznak a csillogó nyugati életbe.

Aki meg akarja menteni, elveszíti

Nagyon sokan azért mentek el régen, hogy megmentsék a gyereket a magyarságnak. Ma már megkérdőjelezik: jó felé léptek-e? „El lehet felejteni, hogy megmenthetik idegen országban a gyermeket a magyarságnak. Még talán a gyerekek beszélnek magyarul, de az unokák többsége már biztos nem. Ha hazahozzák is, rokonaikkal nem fognak tudni társalogni" – hangzott el.

Az osztrákok célja az integrálás, de ez alatt asszimilációt értenek, azt is felróják, hogy a családok otthon miért nem németül beszélnek. „Felső Ausztriának a jelenlegi kormánya próbálja bevezetni, hogy az iskolákban a szünetben csak németül legyen szabad beszélni. Annak idején, amikor Gyulafehérváron kántoriskolába jártam, akkor a kedd román konverzációs nap volt. Azon a napon minden légyzümmögést meg lehetett hallani" - idézte az emlékeit szembeállítva a mai osztrák helyzettel, amelyben a szülő eredeti célját aligha tudja követni, gyermekét a magyarságnak megmenteni.

Abban a családban, ahol a szülők a hivatalos munka mellett másodállást vállalnak, nincs idejük magyar nyelvre tanítani gyereküket. Nagy áldozatokat hoznak, akik – lemondva a hétvégi pluszpénzkeresésről, száz kilométereket autózva – gyermekeiket hétvégi iskolába viszik el. „Ezeknek a szülőknek a lába nyomát is meg kellene csókolni."

Van-e visszaút?

A divat viszi magával az embert külföldre. Van, aki szép, kertes házat hagy itthon, és beköltözik egy bérlakásba, összeköltözik idegen nemzetekkel, más kultúrájú emberekkel. Megaláztatások érik, tán sokszor meg is bánták már, hogy elmentek, a honvágy is gyötri, mégis nagyon nehezen fordulnak vissza. Aki az első években nem tér haza, ott ragad. A szégyen sem engedi haza: mit fognak szólni az otthoniak, ugye, nem tudtál ott se megélni? Nem merik bevallani, hogy hazajöttünk, mert nyomorogtunk, keseregtünk. Pedig ez a többség helyzete, az csak néhány, akinek kint jól bejön a számítása, meggazdagodik. És a gazdagságnak nagy ára van. Egy Remetéről származó, ötvenhatos történetét mesélte el az előadó, aki Magyarországra, majd Hollandiába menekült. Holland nőt vett feleségül. Az asszony szépen megtanult magyarul, mert érteni akarta, férje mit beszél gyerekeikkel. Megtanult hagyományos, magyar ételeket is főzni, így nyitottak egy kisvendéglőt. Délután négytől este tizenegyig az asszony főzött, a férfi pincérkedett. „Azt mondta a férfi nekem: minden este a lábujjai között a vér folyt, és a négy gyermeket így nevelték fel. Most nyugdíjasok" – hangzott el, és a mennyiség-minőség kérdését vetette fel Vencser László.

Megtartó egyház

A közösség tud támaszt adni a hazát kereső embereknek. A lelkészeknek egyik szívügye, feladata megteremteni a lehetőségeket, hogy az emberek találkozzanak. Igaz, sokszor tapasztalják azt, hogy az egyházat a frissen új hazába érkezettek csak ugródeszkának használják. „Ön a magyar lelkész, kötelessége nekünk munkát szerezni" – ez is gyakran elhangzik.

A kétségbeesett emberek is őket keresik fel. Vencser szerint „lelkészeink regényeket tudnának mesélni, mennyi katasztrófa van, milyen kiszolgáltatottság, különösen a nők esetében. Kimennek, elvesznek. Családok bomlanak fel... Egy jászvásári román mérnök keresett meg, hogy feleségét egy gazdag osztrák elszerette, két év után elhagyta őt. Mondtam egy óra után, nem tudok segíteni. Azt válaszolta, már így is sokat segített, mert anyanyelvemen elmondhattam, mi a bánatom."
Használják bár az egyházat ideiglenes mankóként vagy ugródeszkaként, akkor is kell tegye kötelességét, hogy befogadó legyen, megmutassa azt a közösséget, ahol a bevándorló otthonosan érezheti magát, és ha eltávolodott is, oda visszatérhet.

Itthon is van élet

Itthon sem más az egyház feladata: fogadni az érkezőt. A visszatérőt is. Mert sokan azért nem térnek vissza a külföldi munkáról, mert úgy gondolják, elvágták a gyökereket, nincs, ahová. „Ezért szoktam javasolni: csak a házat ne adjátok el otthon" – ismételte egyik, kivándorlóknak szóló javaslatát Vencser László. De rendszeresen elmondja azt is, addig kell meggondolni a hazatérést, amíg a gyerekek még nem iskolások, mert később már nem lehet megmenteni anyanyelvüket. És javasolja azt is nekik, hogy mérjék fel: diplomásan mosogatóként idegenben, vagy tanítóként otthon tehet többet az ember életében? Mert meg kell találni azt, ami az életnek minőséget ad.

Az est végén kérdéseket fogalmaztak meg a résztvevők. Ezek egyike volt, hogyan lehet hazahívni a külföldön élő családtagokat. Csak kérni lehet, hogy jöjjenek, ez parancsszóval nem működik. És várni kell, tudatni velük: valahol őket hazavárják.