A gyergyószentmiklósi származású, Veresegyházán dolgozó Stiblár (Borbély) Erika pszichológus volt a Belsőiránytű legutóbbi meghívottja. Az előadásnak helyet adó Szent István plébánia nagyterme zsúfolásig telt érdeklődőkkel, a Mondvacsinált pszichológusok – a laikus segítés veszélyeitől a természetes támogatásig meseterápiás példákon keresztül című előadásra.

 A kincsekért meg kell dolgozni

Stiblár Erika úgy véli, jó dolog tanácsot adni egymásnak, de ennek veszélyei vannak. A pszichológia is kicsit olyan, mint a foci. Mindenki kicsit csinálja, és mindenki kicsit ért is hozzá. Természetes is, mert az önmagunk megismerését egészen kicsi korban kezdjük. Mindenkinek az a feladata, hogy önmagát megismerje, és ezen az úton egyre bölcsebben haladjon. De ugyanakkor a segítés is mindenkinek a dolga, például szülőként, az viszont kérdés, hogy mennyit és hogyan segítünk, amikor valaki egy veszélyesebb helyzetbe, krízisbe kerül, vagy azt látjuk, hogy ismétli a hibáit, nem tud továbblépni. Ilyenkor a laikus segítőnek óvatosnak kell lennie, és egy bizonyos ponton túl érdemes segítő szakmát gyakorlóhoz fordulni.

A spontán meseterápiáról elmondta: „Népmesék mindig is voltak, folyamatosan használták, most újra reneszánszukat élik. Amikor elkezdi valaki magyarázni a mesét, és beleteszi az általa olvasottakat, kivesézi a mesét, ki is vérezteti ezzel, és már nem beszélhetünk spontán terápiáról” –fogalmazott.

Példaként hozta A dolgos lány mesetípust, az erkölcsi tanításán túli lélektani hatására is kitért. „Kicsit arról is beszél a mese, hogyha valamilyen tudást meg akarunk szerezni, és abban lépésről lépésre haladunk, és még mindig nem esünk neki a kincses ládikának, hanem előbb hazamegyünk, vagyis megerősödünk és megérlelődünk abban a tudásban, akkor azt tudjuk hasznosítani. De ha úgy szerzünk meg valamilyen tudást, például a meseértelmezést is, hogy nem dolgoztunk meg érte, akkor akár veszélyessé is válhat.”

Egy esetéről is szólt, amikor felkereste egy olyan páciense, aki, bár látszólag mindene megvolt, két gyereke, anyagi háttere... nem tudott örülni. „A dolgos lány mesét hívtam segítségül. Az első reakciója az volt, hogy ő biztosan nem bírta volna ki hazáig, kinyitotta volna a ládikát, hogy ő a nagy, cifra ládikát választotta volna, továbbá, hogy a kicsi lánynak nem örültek, amikor hazament. Miért nem örültek? Elkezdett vitatkozni magával, a mesével. Pedig a mesében az anya igenis örült a hazatérő lányának, a lusta nővér nem örült neki. Ez az örömtelenség uralta számára ezt a jelenetet. Elgondolkodott és eljutott odáig, hogy megfogalmazta, vajon mi van az ő ládikájában? Ha én okos pszichológusként feltettem volna ezt a kérdést, semmi nem történt volna. De miután vitatkozott a mesével, és maga tette fel a kérdést, egy hétig gondolkodhatott. Szerinte túl sok volt a segítés ebben a mesében, sziruposnak vélte. Amúgy a páciens is segítőkész, csak nem értékeli magában ezt. Aztán elmesélte, hogy majdhogynem kényszeres takarító, és mindent ural ez a rendet tenni vágyás. Ahogy ezzel szembesült, hogy a takarítás túl sok az életében, gyorsan haladt a feladat teljesítésében. A mesék, a szimbolikus példabeszédek, történetek nagyon jók arra, hogy minket megdolgoztassanak, és ráadásul biztonságosak. Egy szimbolikus történetből mindenki annyit ért meg, amennyit fel tud dolgozni, amennyivel haladni fog. A spontán terápiás módszert használva nem tud ártani a mese.”

A nem cselekvés is jó tett

Néha, akár kávézás közben is megmondósak tudunk lenni. Egy terápiás ülésen a pszichológus annyit mond meg, amennyit a páciens meg tud emészteni. Hiába látja a többit is, ha megmondaná, nem használna neki akkor. Tiszta jó szándékból tudunk olyan lelki gubancokba lökni másokat, hogy még ráteszünk a meglévő problémáira.

Általában krízis esetén gondolkodunk el, hogy hogyan segíthetnénk a másikon. Ilyen kritikus állapotában szerettünk regresszióba kerül, korábbi gyermekkori érzések elevenednek fel benne. Egy ilyen érzelmi állapotban lévő gyermek arra vágyik, hogy ha lehet, feltétel nélkül szeressék, igazat adjanak neki, nem arra, hogy szembesítsék. Ha felnőttről van szó, a problémamegoldó felnőtt is kijön belőle, és megpróbál megküzdeni a helyzettel. Ezért kiszámíthatatlan, hogy mikor vált át az odabújós, szeretetre vágyó gyerek problémamegoldó felnőttre. Ebben az állapotban, ha látjuk, mi az élete problémája, és a konfliktussal szembesíteni akarjuk, akkor ismernünk kellene, hogy az a konfliktus mikor kezdődött, ő mit tett előtte, abban a korban milyen problémái voltak, azokat hogyan tudta megoldani. Ha ezt mind nem tudjuk, hiába szembesítjük, mert lökünk egyet rajta a mélység felé. Akár a mesékben, van eset, hogy ilyen helyzetben a nem cselekvés a jó tett – hangzott el megfontolandó tanácsként.

Mankó a spontán segítőknek

A spontán segítés hasznos lehet – fogalmazott, majd kifejtette, mi minden szükséges, hogy jól segítsünk a bajbajutottnak. A segítés egyik alapja a szándék, amelyhez a segítőnek önismeretre van szüksége. Tehát a szándékunkat kell ismerjük. Nehéz azt nézni passzívan, hogy a szerettünk olyan állapotban van, hogy tör-zúz, vagy kifáradt, csüggedt, depressziós és nem halad a problémamegoldás útján. A krízis mély állapotában néha az segít, hogy elvisszük sétálni.

Divatosan hangoztatják, hogy a krízis az egy esély. Valóban tud esély lenni, ha eljut az ember a krízismegoldás állapotába. A szándék mellett fontos, hogy meglegyen bennünk a szeretet, az elfogadás, az empátia, ami nem azonosulást jelent, hanem egy tükörfolyamat által, kicsit én is olyan helyzetbe leszek, mint a bajban lévő. A beszéd is fontos. Bár a szavak hallatán a bajban lévő nem biztos, hogy ugyanazt gondolja, mint én, az sem biztos, hogy egyetért, sőt feltevődik a kérdés, hogy akarja-e és meg tudja-e oldani a problémáját. Ha jól kibeszéljük a bajt, az egyáltalán nem jelenti azt, hogy a probléma el van intézve.

Nem minden a beszéd, a valódi jelenlét kizárja a beszédet. Ha megnevezek egy érzelmet, kirakom az asztalra, lecsupaszítom, megszűnik vagy csökken. A ventillálás, ha kimondom a problémáimat, az segíthet, viszont a túl sokszori ismétlés nem megoldás, sőt egyre mélyebbre viszi az embert.

A spontán segítés része lehet a saját tapasztalat megosztása, ami nem egyenlő a megmondással. Elmondhatjuk a bajban lévőnek, hogy milyen lehetőségeink voltak, amikor krízisben voltunk. Ahhoz kell hozzásegítsük a szerettünket, hogy a saját erőforrásaihoz hozzá tudjon férni. Arról szól a pszichológiai munka, hogy felfedezze a kincseit, a hagyományokat, amiben él, de már nem értékeli, azokat az aktuális jó dolgokat az életében, amiket tapasztal, amelyekkel tudna élni, ha látná. Az is kérdés, hogy örömképesség van-e, vagy hogy jelen van-e, látja-e a negatív és pozitív dolgokat egyaránt. Nem szabad siettetni. A mesék formulával indítanak: Egyszer volt, hol nem volt....és mire végére érünk a mondatnak, megérkezünk egy olyan valóságba, ahol jöhet a mese az egész-ségével, ahol el tudjuk fogadni a mesét. Amikor nemcsak halljuk, hallgatjuk, hanem beengedjük, megalkotjuk a saját sárkányunkat, a kerek erdőnket, és akkor következik az, hogy elkezdünk vele dolgozni.

Stiblár Erika arra bátorította a hallgatóságot, hogy vegyék elő a magyar népmeséket, idézzék fel gyerekkori érzéseiket, mert olyan ötleteket meríthetnek, amelyek a mindennapokban is segíthetnek.

Tamás Gyopár