Jézus főpapi imájában azért könyörgött Atyjához, hogy a Benne hívők „legyenek mindnyájan egyek,… hogy elhiggye a világ, hogy Te küldtél engem!” A keresztények megosztottság botrány, ellen-tanúságtétel: ennek tudatosítása indította el száz évvel ezelőtt – anglikán misszionáriusok körében – az ökumenikus mozgalmat. A mozgalom egyre terebélyesedett: 1948-ban Amszterdamban létrejött az Egyházak Világtanácsa, amelynek egyháztagjai elfogadtak egy közös hitvallást. A katolikus egyház nem lett tagja, ma sem az, a Tanácsnak, de párbeszédet folytat vele, különösen is a II. vatikáni zsinat óta, amely a párbeszéd szorgalmazására létrehozta az Egységtitkárságot, amely mai nevén a Keresztény Egységtörekvés Pápai Tanácsa. Kibontakozott a teológiai párbeszéd a protestánsokkal, anglikánokkal és ortodoxokkal, bár újabban több nehézség merült fel főleg az anglikánokkal.

A zsinat Unitatis redintegratio kezdetű határozata a keresztény egységtörekvésről történelmi jelentőségű. A múltba tekintve szól az egység ellen elkövetett bűnökről: „Alázatosan könyörögve kérünk bocsánatot Istentől is, különvált testvéreinktől is, viszont mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.” (7. p.) A zsinat sürgeti a belső reformot, a megtérést, a párbeszédet és az imádságot, végül a közös tanúságtételt. „Igazi ökumenizmus nincs a szív megtérése nélkül.

Ugyanis az elme megújulásából és az őszinte szeretetből ered és érlelődik az egység vágya.” (7)

„E szívbéli megtérést és életszentséget a keresztények egységért mondott magán- és nyilvános könyörgésekkel együtt az egész ökumenikus mozgalom lelkének kell tekinteni, és jogosan nevezhető lelki ökumenizmusnak is.” (8) A határozat itt dicsérően említi az egységért végzett a katolikus és nem katolikus keresztények közös ima nyolcadát.

Természetesen fontos a teológiai vitás kérdések tisztázása a szakbizottságokban: hiszen az egység nem jöhet létre az alapvető különbségek összemosásával. Ma már azt nézzük mindenek előtt, ami egyesít, ami közös, nem pedig az ellentétes nézeteket élezzük ki, mint a reformáció idején a hitvitákban. Gyakorlati együttműködés is ajánlatos, pl. a társadalmi igazságosság és a béke előmozdításában (12).

Az ökumenizmus múltjáról és jelenéről elmélyült, személyes tapasztalatai alapján számolt be az Egységtörekvés Pápai Tanácsának volt elnöke, Walter Kasper bíboros. Melegen ajánlom a könyvet papoknak és lelkészeknek: a Vigília kiadónál jelent meg magyarul 2009-ben A hit szívverése címmel. Egy életút tapasztalatai. (A Távlatok honlapján megtalálható részletes ismertetésem.)

Most csak egy idézet Kasper bíborostól: „Európának föl kell ébrednie, sőt talán föl kell riadnia. Vissza kell találnia önnön történelméhez és kultúrájához, vissza kell nyernie lelki és erkölcsi erejét; ismét azzá kell válnia, amivé hosszú történelme során vált. Nem feledkezhet meg örökségéről, s még kevésbé tekinthet rá lenézőleg, amint gyakran megtörténik, hanem bátran és öntudatosan át kell hagyományozni a jövő számára.” Természetesen a keresztény örökségről van szó, Európa „keresztény gyökereiről”, amit oly sokszor emlegetett II. János Pál.

Manapság, amikor a volt keresztény nyugaton is terjed a teljes evilágiság, az ateizmus, fokozottabban sürgető a Krisztus-hívők közös tanúságtétele.

XVI. Benedek ezt a helyzetet tekintve hozta létre az Új Evangelizálás Pápai Tanácsát, amely most van alakulóban. Egy katolikus filozófus, Jean Guitton két szóval jellemezte korunkat: az ateizmus és az ökumenizmus korának nevezte. Az ateizmus terjedése Nyugaton kétségtelen tény. Az ökumenizmus inkább tág értelemben vette. Az emberiség egységesülése lehetséges a technika és a teilhard-i „planetizáció” révén. Ez utóbbinak csak részben felel meg a globalizáció. Mert nemcsak technikáról és gazdaságról van szó, hanem arról, hogy a feltámadt Krisztus Lelke, aki az Egyházat élteti, „amorizálja”, szeretettel tölti el a neki megnyíló szíveket, ledönti az önzés válaszfalait, mérsékli az agresszivitást és a hatalomvágyat. A keresztényeknek közösen példát kell mutatniuk a szolidáris társadalom építésében, a világ humanizálásában.

Szabó Ferenc SJ.