Oly sok jelentést hordoz húsvét ünnepe, hogy elkavarodhatunk a sok értelmezésben: újjászületés, feltámadás, megújulás, új élet, születés utáni frissesség, tisztaság, lendület. Díszbe öltözik a lelkünk, csillogó szemekkel kívánunk Áldott Húsvétot. Nem csoda, hisz hitünk legmélyebb titka lesz állandóan nyilvánvalóvá szemünk elôtt, és marad mégis mélységes titok. De nem csüggedünk, mert saját magunkat ismerve tudjuk, mennyire mély titok az ember, milyen titokzatos mélységeim vannak, s csak teremtmény vagyok. Az én Teremtôm is titok, melyet csak lassan, fokozatosan kezdek megsejteni, annyit megértek, amennyi számomra fontos, s aztán a földi élet után, a mennyországban, a világ végén, amikor mindannyian feltámadunk, megértek mindent. Addig viszont arra kell törekednem, hogy húsvéti emberré válljak. Hogyan tudom ezt megtenni?

Grisbert Gresake híres teológusnak van egy nagyon szép modellje, mellyel a feltámadást szorosan összekapcsolja Jézus születésével, és kézzelfoghatóbbá teszi számunkra. Azt mondja, hogy az emberiség olyan, mint egy nagy selyemtakaró a világban. Isten úgy teremtette, hogy az emberek a selyemszálak, melyek összefonva alkotják ezt a takarót. Amikor karácsonykor Jézus megszületett, akkor Isten beleszôtte önmagát az emberiség nagy takarójába. Amikor Jézus feltámadt, akkor Isten ezt a nagy takarót ezen a szálon magához emelte.

Istenhez emelt emberek vagyunk, alapvetôen húsvétiak, akik magunkban ki kell alakítanunk ezt az örömet. De nem úgy, hogy a múltat elfeledjük.

A feltámadott élet magán viseli a meghalt élet sebeit. Nem szabad nyomtalan feledésben hinnünk. Az új élet magába emeli a régit. Magunkon hordozzuk a régi sebeket, de már Jézuson keresztül Istenhez emelve. A szenvedés, a fájdalom, a halál sebe nem megszûnik, hanem más módon él tovább bennünk. Életünk itt a földön nem egy rossz álom, nem lidércnyomás, amelybôl felébredünk, s amelyet elfeledünk; az életünknek súlya, értelme van. Ezt az értelmet immár az isteni értelemmel Jézus végérvényesen összekapcsolta. Életünk terhei, fájdalmai belénk égnek, s így lépünk be a húsvétba, így válunk mi magunk is húsvétivá.

Isten a feltámadásban nem teremt, de újjáalkot, nem újat hoz létre, nem újat szül, hanem újjá szül. Újjászül minket, ha hagyjuk, régi sebeinkkel más fénybe állít.

A Kr. e. 3. évezred mezopotámiai irodalmából fennmaradt híres Gilgames-eposz a félistenként tisztelt király halhatatlanságra való törekvéseit beszéli el. Gilgames kalandos útja után kétségbeesetten keresi fel ôsapját, Utnapistit, akitôl megtudja a halhatatlanság titkát: 6 nap és 7 éjjel virrasszon! Ô azonban nem tudja kiállni a próbát, elalszik. Sikertelen keresése után be kell látnia, hogy a halhatatlanság az ember számára elérhetetlen.

Testvérek, a teremtés nyolcadik napjának vagyunk tanúi, mely beteljesíti az elsô hét napot, ahogy egy régi himnusz megfogalmazza:

„A nyolcadik nap s korszak ez,

minden napunknál fényesebb:

te szenteled meg Jézusunk

az elsôként Feltámadott.”

Isten végérvényesen megpecsételte vérével szeretetszövetségét velünk, s így örök életet adott, ahogy Weöres Sándor írja Öröklét címû versének utolsó szakaszában:

„Mert ami egyszer végbement

azon nem másít semmi rend,

sem Isten, sem az ördögök:

múlónak látszik és örök.”

Ez a reménysugár világítja be a feltámadás útját. Mert a feltámadás nem visszaút a régibe, nem múltidézés, hanem a tekintet elôreszegezése, a sebekbôl, az elbukásokból való felemelkedés a kereszt által örökre megjelölve. A seb reménye új utat mutat.

Ugyancsak Gresake mondja: „Keresztény az, akinek van reménye!” Mi keresztények vagyunk, mert van reményünk, de nem a múlt letagadásával, hanem annak felvállalásával együtt. Mennyi szeg helye, koszorúból kiálló tövis véres sebe borít bennünket. Széthúzások, félelmek, bukások, és kudarcok sorozata. S legtöbbünk azt akarná, hogy elfordítsa tekintetét ezektôl. Nem merünk rájuk nézni, s ha mégis megtesszük, akkor a gyász érzésével vagyunk. Félünk ezektôl, a gyengeségeink és botlásaink testünkbe/lelkünkbe égetett tanúitól. Szeretnénk a múlton felülemelkedni, és új jövendôt építeni.

A múlton nem lehet úgy felülemelkedni, hogy önmagunkon ne emelkednénk felül. Jézus a szenvedésbe és a bukásba a mélységekig alászállt, a végletekig kiüresítette önmagát, és Isten kezébôl várta a megoldást. „Isten pedig feltámasztotta Krisztust a halálból alleluja! Hogy legyen hitünk és reményük Istenben alleluja.” – II. János Pál pápa.

Húsvéti emberekké tehát úgy válunk, ha lelki fegyverletételt gyakorolunk, nem a számonkérés, ujjal mutogatás, vádaskodás, mások okolása sebeinkért, hanem önmagunk teljes és feltétel nélküli átadása Istennek, a teljes bizalommal; ahogy Ózeás próféta mondja: „Gyertek, térjünk vissza az Úrhoz; ô tépett meg, ô is gyógyít meg minket; ô vert meg, ô köti be sebeinket. Két nap múlva életet ad, harmadnapra feltámaszt, hogy színe elôtt éljünk.” (Oz 6, 1-2)

Igazán csak ott van húsvét, ahol elôbb van bukás is, csak ott van újjászületés, ahol elôbb halál volt. Eleséseink tanítanak meg járni. Meghalásaink teszik értékessé életünket. Bukásaink érlelnek meg a felemelkedésre. Keresztjeink és nagyszombati sírjaink teszik lehetôvé a húsvéti ragyogást.

Most ebben a fényben látjuk, hogy mindennapjainkban mitôl feszülünk keresztre. Akkor csak a kínt érezzük. Nem értjük a titkot, s ezért nem tudunk elbukni sem, csak keresztre feszülve vergôdni abban a világban, amit mi magunknak alkotunk. Itt csak nagypénteki emberek vagyunk.

Ha húsvéti emberekké akarunk válni, akkor meg kell értenünk: „ha a búzaszem nem hull a földbe és el nem hal, egymaga marad, de ha elhal, sok termést hoz.” Jn 12,24. Be kell látnunk, hogy a bukás és a kudarc nem a gyengeség jele, hanem lehetôség Istennek arra, hogy lerántsa rólunk az önámítás leplét, mindent, ami pusztán emberi, és ô adjon nekünk új kezdetet.

Isten ereje így adja meg, hogy húsvéti emberek legyünk, hogy mindennapjaink történései nagyszombatiak, magunkkal visszük bukásainkat és sebeinket, ám mégis új fény jár át bennünket, s új módon világítunk a világban a világnak.

„Tegnap Krisztussal megfeszíttettem,

megdicsôíttettem vele ma,

Tegnap vele meghaltam, ma ismét élek vele.

Tegnap eltemettettem vele, ma föltámadtam vele!”

Naziánzi Szent Gergely

Josef  Ratzinger: Húsvéti imádság

Urunk, Jézus Krisztus,

te a halál sötétségébe elküldted világosságodat.

A legmélyebb magány örvényében

most és mindenkor

szereteted elrejtett hatalma lakik,

s titkaid közepette

a megváltottak allelujáját énekelhetjük.

Add meg nekünk a hit alázatos egyszerûségét,

mely nem hagy tévelyegni minket,

s ha a sötétség és az elhagyatottság óráiba hívsz,

amikor minden bizonytalannak látszik,

adj abban az idôben is,

amikor ügyed halálküzdelmet vív,

elegendô fényt, hogy téged el ne veszítsünk,

elegendô fényt, hogy másoknak is fény lehessünk,

azoknak, akik még jobban rászorulnak erre.

Hadd világítson be húsvéti örömöd titka,

mint a hajnalfény,

napjainkba,

hadd legyünk igazán húsvéti emberek

a történelem nagyszombatjain.

Add, hogy a világos és a sötét napokban egyaránt,

a mai idôkben is,

vidáman járjuk utunkat,

eljövendô dicsôséged felé. Ámen.

Czikó László