Egy szép vasárnap délután, július 17-én kis seregnyi (száz fős) csapat gyűlt össze a szárhegyi plébánián. Fejünkben kérdések motoszkáltak, milyen lesz, nem hagytam-e otthon valamit. Fölösleges aggodalmak voltak, hiszen a hely, ahová mentünk, egy külön ország egyetlen várossal: Szeretetváros. Itt béke, szeretet van, és szükség nincsen. Őrangyalkáink szívesen segítenek, ha mi kérjük őket.

Az első próba a táborhelyre gyaloglás volt. Kimerítő volt. A dolog jó oldala, hogy azalatt ismerkedhettünk. Megtudhattunk vicces történeteket egymásról. Ilyenkor mindenki puhatolózik, kikkel is lesz egy héten át. Megérkezve elfoglaltuk a szálláshelyünket és próbáltuk a hely csendjét magunkba ölelni.

A zászlókat György Balázs pap bácsi feszítette ki, mi körbeállva, kézen fogva énekeltünk. Mintha most forrtunk volna egybe, mert egységben az erő. „Szabadságom, Uram, néked visszaadom, csak a szeretetre formáld át tudatom” – kértük. Hamarosan mindenkiből kis angyal lett az őrangyalos játékban. Érdekes ez a játék! Például jó érzés ülni egy hosszú asztal közepe táján, s egyszer csak a füledbe súgják, hogy az őrangyalod üzeni, jó étvágyat kíván… Napközben csokit nyomnak a markodba az őrangyalodtól…

A csoportok a zászlók színeit használták névnek, így volt a szivárvány hét színe és egy, amiben az összes szín benne volt: a szivárvány csoport, a legkisebbek. Ők nem kellett mosogassanak vagy felszolgáljanak. A mosogatás kész öröm ilyenkor, annyit lehet nevetni… De a csoportmunka nem csak ebből áll. Csoportbeszélgetésekkor megtárgyaljuk a történeteket, amiket a pap bácsi mesél nekünk. Ilyen volt például Szent Kristóf, Angéla vagy Don Bosco története. Az utóbbiról filmet is néztünk. A meséken kívül szó esett az egészséges táplálkozásról, a gyógynövényekről is. A hét vége felé a csapat már kis családdá rázódott össze.

A kiránduláskor meglátogattuk a Meleg forrást, a négy magyar szent nevét viselő kápolnánkat, az Egyeskőt és a lábainál le­vő kőtemplomunkat. Nemcsak a természet szépségeinek örvendtünk, hanem a szövődő barátságoknak, annak, hogy segíthetünk egymáson. Nemhiába mondja Jézus a mottónkban: engedjétek hozzám jönni a gyermekeket. Mi is megpróbáltuk a másikban Jézust látni, neki segíteni, szeretni azt is, akit nehezünkre esik szeretni. Mindezek próbák, amelyek megedzenek bennünket. Ha itt, a városban sikerül ezt véghezvinni, sikerül a nagyvilágban is.

A keresztúton megrendült kis arcok és összekulcsolt kezek figyeltek a keresztre, amit felváltva vittünk, szó nélkül borultak térdre, rebegve: mert szent kereszted által megváltottad a világot. Ehhez hasonló élmény volt a szentségimádás, ahol félve, remegve, a gyertyát kézben tartva mondja a nagy pillákat felemelve, Jézusra szegezve az ártatlan gyermekajak azt, ami a szíve legeslegmélyéből fakad. Milyen boldog lehet ilyenkor Jézus, mert engedték hozzá, és mert meg is érkezett!

A kézműves-foglalkozás keretein belül lehetett fúrni, faragni, fonni, szobrokat önteni, színezni, vágni és ragasztani préselt virágokat is meg egyebet is. Készültek képeslapok, emlékek, műalkotások és kis oltárkák is. Volt, aki ezt a védencének, szüleinek vagy barátainak szánta.

Amikor jól telik a tábor, az órák percekké válnak, a hét órává. Eljött az utolsó nap, július 23., az utolsó együtt reggelizés és a zászlók leengedése. A város ajándékot nyújtott, a legnagyobbat, amit adhatott: a szeretetet, és most, ahogy a kapun bejöttünk, fájó szívvel távozunk. Sajog a lelkem, amikor el kell hagynom egy olyan helyet, ahol szeretek lenni, ahol otthon érzem magam, de menni kell… Még egy utolsó pillantás, a hely, a kápolna, a fák, az arcok, a mosolyok, a nevetés, mind bennünk maradnak örökre. Már nem az vagyunk, aki jött, egy új ember lépett át a küszöbön, akinek feladata, hogy amit kapott, továbbadja. Köszönünk mindenkinek mindent, Istennek, embernek és a Szeretetvárosnak, hogy szép és gazdag lett ez a gyermek lelkigyakorlat.

A Szeretet Város Tábor Hargita Megye Tanácsának támogatásával valósult meg.

Bíró Ágnes Tünde