Bartos Károly búcsúzó prédikációja, 2013 augusztus 4
A búcsúzó lelkipásztorok érdemei, bemutató
Bartos Károly: emberként élhettem az emberek között
Czikó László: az élet az elengedés művészete is

Tisztelt hívek, kedves Karcsi pap és kedves Czikó pap!

Most 2013.aug. 4-én, a gyergyószentmiklósi Szent István Templom és Plébánia életében, különös és megható napnak lehetünk a tanúi: az egyházközségünk egyidejűleg két lelkipásztorától búcsúzik, vagyis mindkét lelkipásztora azonos napon búcsúzik a híveitől ünnepélyes keretek között. Két pap, két eltérő személyiség, két különböző feladatkörrel megbízva, de mégis kiegészítve egymást, ki-ki a maga felségterületén értékes talentumokkal megáldva.

Az ünnep fogalmáról általában a jó, a szép, a csillogás, a pompa és a jókívánságok jutnak eszünkbe. De, kedves testvérek, jelen esetünkben nem ilyen egyértelmű az ünnepünk megítélése, hiszen ma egy kétarcú ünnepet ülünk: egyrészt boldogsággal tölt el minket mindaz a sok szép és jó, ami rövid időn belül megvalósult és működőképes lett egyházközségünkben, a hívek épülését szolgálva. Másrészt fájdalommal küszködve kell szembenéznünk a valósággal, hogy az egyházközségünk életét megszülő (vérkeringését beindító) és ápoló lelkészeink (mintegy munkájukat félbeszakítva) ezután más egyházközségben kell hivatásukról tanúbizonyságot adniuk. Tehát ezekben a pillanatokban ünnepünk szépsége inkább a fájdalmunkban ragadható meg: mégpedig a be nem teljesedett remények fájdalmában. Hogy miért fáj ez a szépség? Mert a minket megérintő személyes kapcsolatok, őszinte szavak és a lényegre törő prédikációk egyszerre kilépnek az életünkből, és azokat már nem lehet ugyanúgy továbbfolytatni, csak esetleg újrakezdeni, vagy bezárni szívünk kedves kamrájába. Hogy félelem van bennünk, az elveszítés félelme, ez természetes egy új, még gyermeki egyházközségnek a jövő kihívásaival szemben.

Hogy konkrétan mi az, ami legalább kétarcúvá tette ezt az ünnepet a hívek körében?
1. Először is: elmegy tőlünk egy olyan lelkipásztor, aki képzettségénél fogva átlagon felüli prédikációkkal közvetítette felénk a hitbeli tudást és a helyes erkölcsi magatartásformákat. Ő Czikó László segédlelkész, aki elindította a serdülő ifjúság és a felnőtt fiatalság plébániai közösséggé szerveződését, és a közösségi élményekre alapozva céltudatosan fejlesztette a törékeny csoportszellemet. A serdülőkor által megsebzett tévelygőket önazonosságukra ébresztette, a lelki válságba jutott fiataloknak pedig bizalmas csoportbeszélgetéseket biztosított, lelki támaszt nyújtott. Megszervezte a bérmálkozók, vagyis a felnőtt keresztény életre jelentkezők oktatását, lelkivezetőjük lett. Az ifisek és a bérmálkozók közösséggé formálódását kirándulások és tematikus körutak szervezésével segítette. Emellett gondot fordított a felnőttek lelki és értelmi képzésére a Belső iránytű c. program elindításával, amelynek keretében időszerű előadásokat hallgathattunk jeles előadóktól. Czikó papnak az itt eltöltött négy év alatti szolgálatára talán a következő idézet rímelhet: "Aki... figyelmesen tanulmányozza a szabadság tökéletes törvényét és ki is tart mellette, aki nem feledékeny hallgatója, hanem tettekre váltója, az a maga útján boldogságot talál." (Jakab 1,25)

2. Másodszor: hogy konkrétan mi az, ami legalább kétarcúvá tette ezt az ünnepet a hívek körében?
Elszakad tőlünk egy olyan lelkipásztor, aki százfelé tudta szakítani a szívét azért, hogy mindenkit, aki felkereste, tapintatos ráfigyelésével megajándékozhassa. Ha nem mentek el hozzá, olykor ő maga kereste fel az embereket, akár néhány percig is, csakhogy megérinthesse őket a krisztusi szeretet gazdagságával. Főképp a szeretetre éhező lelkeket szólította meg, és számukra befogadó közösségeket, vagy életerőt adó környezetet teremtett, hogy a szenvedésük elviselhetővé váljék. A rászorulók megsegítését sosem a másoknak való megfelelés kényszeréből tette; átlagon felüli szociális érzékenységről tanúskodott, lényegéből fakadóan kutatta, hogy a megsebzetteknek mikor, mire van szükségük. Ő Bartos Károly plébános, aki alázatosságából kifolyólag minden olyan kezdeményezést felpártolt, ami a közösség javát szolgálja. Nem engedhette meg magának a tétlenséget, hiszen a szeretet ügye mindig, bármely órában sürgető volt és halaszhatatlan a számára. Nem mondta ki soha, de tudom, hogy akár jelszava is lehetne a XX. század nagy vértanújának, M. Gandhinak a gondolata, ami így szól: „Önmagunk megtalálásának a legjobb módja, ha elveszünk a mások szolgálatában." Meggyőződésem szerint Karcsi papnak a velünk eltöltött és váratlanul megszakadt öt éve pontosan erről szólt. Sajátos karizmája, hogy a híveket az idők jeleinek a kihívásaira ráhangolja és az Egyház cselekvő jövőjét megláttassa. Ennek tudatában építgette, ápolgatta a járni tanuló egyházközsége életét, a zsenge plébániai közösségeket, csoportokat. Nem siránkozott a nehézségek közepette, hanem ilyenkor is másokat bátorított, jókedvre derített. Nem ítélte el azokat, akik félreértették a céljait, akik önző érdekeiket nem tudván érvényesíteni, ellene fordították a jóhiszeműségét; ő ekkor is inkább a megbocsátás erejének kegyelmét esdekelte Istentől a maga és rossztevői számára. Hogy Karcsi papnak ilyen hirtelen el kell mennie, ezt csak azok tudják igazán fájlalni, akik számára apa volt apa helyett, testvér volt testvér helyett és orvos volt orvos helyett; röviden: mindenkinek mindene volt. Szinte lehetetlen azt a sok lelkiségi, kulturális és szociális tevékenységet felsorolni, amiket kezdeményezett, ill. felpártolt (ministránsokat, gitárosokat, elsőáldozókat, Házas hétvégéket, öregeket, elváltak és özvegyek sebeinek gyógyítását, kórust, bibliai táborokat, lelki napokat, templomi koncerteket, könyvbemutatókat, előadásokat, a plébánia elkészítését és sorolhatnám tovább).

Nyilvánvaló, hogy nem a jelen kor embereinek az aggályai, hanem a történelmi idő fogja eldönteni plébánosi jelentőségét a tettei, munkássága alapján. Mindaddig is az egyházközség nevében John Wesley szavait ajánljuk bátorításként:
„Tégy meg minden jót, ami tőled telik,
Amilyen eszközzel csak tudod,
Amilyen módon csak tudod,
Ahol csak tudod,
Akivel csak tudod,
Ameddig csak tudod."

Végezetül pedig adjunk hálát papjainkért és kérjük Isten kegyelmét az egyházközség lelki sebeinek begyógyítására: Urunk, Istenünk, köszönjük, hogy olyan papokkal áldottál meg minket, akik személyválogatás nélkül az emberek lelki üdvösségét szolgálták, és egy új plébániai közösség összekovácsolásában példát mutattak. Ugyanakkor adj erőt, Urunk, hogy igazságod ösvényein járhassunk és a híveid lelki sérelmei vigaszodban begyógyuljanak. Kérünk, Szentlélek Úristen, világosítsd meg a rosszakarók elméjét, hogy inkább imádkozzanak papjaikért, mintsem személyes bosszúból egy egész egyházközségnek fájdalmat okozzanak! Bölcs elhatározásod szerint halmozz el ajándékaiddal a mi Urunk, Jézus Krisztus által. Ámen.

2013.08.04. Ferenczi Attila