Tagore a Nobel-díjas indiai filozófus írja: „Minden újszülött gyermek azt az üzenetet hozza magával a világba, hogy Isten még nem veszítette el hitét az emberben”.

Karácsonykor maga Isten jött közénk, hogy érzékeltesse, még mindig bízik, a megbízhatatlan emberben, soha nem adja fel, soha nem csal meg, nem ver át, még akkor sem, ha én ember tudomást sem akarok venni róla. A nagy teológusok arról írnak, hogy Jézusban Isten azért lett emberré, hogy az ember megistenülhessen. Szép magyar nyelvünkkel kifejezve szoktuk mondani: isteni! Igen ilyen isteni az ember, én ilyen isteni vagyok, nem süllyedhetek bele a lealacsonyító csábításokba, a megszokásba, a beletörődésbe, a kiábrándultságba. Isteni módon cselekedhetek, szerethetek, bízhatok, örülhetek, játszhatok, élhetek!

Valakivel beszéltem a minap és azt mondtam: „Karácsony tele van csalódással!”Azt válaszolta: „Ez kissé furcsa egy pap szájából!” s azután belementünk a részletekbe. Igen bármily furcsa ki merem mondani, akkor ott Betlehemben és most itt Gyergyószentmiklóson tele van a karácsony csalódással. Van azonban egy igen lényeges különbség, hogy akkor, ott, senki sem maradt csalódásában, hanem hamar átlépte szűk emberi elképzelését, elvárását és kinyílt az egyszerű Isten előtt, aki szeretetével és istenségével betöltötte őt.

A zsidó nép „adventje” hosszú évszázadokon át tartott mégis, amikor eljött, akit vártak, nem azok közé született, akik hatalmaskodtak, akik vezettek, akik finom ruhában jártak, hanem azok közé, akik a lehető legegyszerűbbek voltak, s akik inkább bíztak Valakiben, mint önmagukban, hatalmukban, pénzükben.

Minden karácsony egy kihívás, mert Isten nem szorítható elgondolt korlátok közé, hanem állandóan meglepetést okoz. Máriának, Józsefnek, Erzsébetnek, a főpapoknak, a napkelti királyoknak, a zsidóknak, a világnak. Nekem, neked és a világnak. Nem ott jön, ahol várom, nem úgy, ahogy várom, és nem ott alakít, ahol akarom, hanem ahol Ő akarja. Mennyire meglepő, ha egy székely apának otthon imádkozni kell, mert elment hozzuk a kis Jézus szállást keresve. Mennyi anya és gyermek bízik abban, hogy apjuk, férjük nem talál ki valami sürgős elintéznivalót.

Azt érzem, hogy sok elvárásunk van az idei karácsonnyal szemben is: legyen hó, éljem át, bizseregjen a tarkóm, ünnepeljek igazán, szeretetet kapjak és adjak, legyen felemelő, ne hiányozzék semmi, s ki tudja még mennyi; és biztosra veszem fogunk csalódni, s ez jó…! De alapvetően mégis megerősíti Isten bennünk a bizalmat: Bízzatok én legyőztem a világot! Legyőzöm újból és újból a világ nagyokoskodását, bízzatok, hogy szeretlek, hisz azért adtam fiamat nektek/értetek: „Úgy szeretette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta értünk, hogy, aki Benne hisz el ne vesszen, hanem örökké éljen”.(Jn 3.16)

Isten bizalmában ráhagyatkozik az emberben, azt mondhatnánk, nem tud nem szeretni, hisz ő a tiszta szeretet. S itt lehetünk istenivé, hisz bennünk is a hiteles mély vágyak a szeretetről szólnak. A szeretet ünnepe nem lehet nekünk ún. kikapcsolódás, hanem a bekapcsolódás az isteni bizalomkörbe, a szakrális létbe, hisz Isten karjába vesz, felemel a földről és kisimítja arcomról a ráncokat. Néha meg is sirat, kizökkent az időből és azt súgja lelkembe: reád leheltem örök szeretetem pecsétjét! Ne félj. Bizzál! Most vagyok igazán veled…

Az ünnep észreveteti velünk a szellemi valóságokat, túlcsordul a lelkünk a szeretettől, gondolataink, szavaink, gesztusaink megszépülnek, és ajándékká válnak.

Tegyük le karácsony ünnepének „kapujában” a csalódások fájdalmait, nyissuk ki befalazott lelkünket, dobjuk le szívünk kérgeit, s az egyszerű elvárások nélküli ünneplésben a természetes egyszerűséggel álljunk ott a jászol előtt, s hagyjuk, hogy az isteni szempár behatoljon vesénkig, s így istenivé téve minket, a bizalom, az öröm és a szeretet is fellobbanjon bennünk és általunk. Így lelkünk egyszerűségében Isten szava felhangzik, csendesen, halkan, ünnepélyesen és szelíden: „Bízom Benned, szeretlen Téged!”

Czikó László