„Rorate caeli desuper et nubes pluant justum”

„Harmatozzatok egek onnan felülről, és a felhők essék az Igazat!”, ez a szép gregorián Introitus vezet be minket az adventi szent idő titkába, mélységeibe és egyben ezzel kezdődik az új egyházi év is.

Adventben – lakásunk és környezetünk tisztogatása, szépítése mellett -  ünneplőbe öltöztetjük lelkünket is, hiszen mindannyian „adventi emberek” vagyunk. Egész életünk várakozás: valami szépre, valami jóra.

Advent szent idő. Az elcsendesedés, a magunkba-nézés ideje, amikor szívünket fölemeljük és lelkünket kitárjuk a megtestesülés szent misztériuma felé. Ezért advent lelkülete a készülődés és a reményteljes, boldogító várakozás jegyeit hordozza. „Adventus Domini” vagyis „Úrjövet”, az Úr eljövetelére való csendes, figyelmes, bűnbánó-lelkületű, vágyakozó-várakozás ideje!

Advent sajátos lelkületének jellemzői tehát:

- Gyengeségünk, megváltásra való rászorultságunk tudata, mert "Isten a kevélyeknek ellenáll, az alázatosaknak megkegyelmez" (Jak 4,6).

- Bűnös múltunk elutasítása, állandó fohászkodás Isten irgalmáért: "Mutasd meg nekünk, Urunk, irgalmasságodat!" (Zsolt 84,8).

- Figyelmes, éber várakozás, reménykedő virrasztás: "Virrasszatok, mert amely órában nem is gondoljátok, eljön az Emberfia!" (Mk 13,35).

A négy hét Krisztus négyféle eljövetelét is jelképezi:

-         Testben – Betlehemben, Karácsonykor

-         Minden nap - a lelkünkben, a kegyelem harmatában, de főleg az Oltáriszentségen keresztül

-         Minden ember saját halála alkalmával

-         Teljes méltóságában a világ végén, második eljövetelekor

Prohászka Ottokár püspök gyönyörűen foglalja össze advent rorátés, várakozó lelkületét: „A nyomorúság mértéke betelt, a hajnal pirkad, s megjött Ő, kit a lelkek vártak. Ó, szálld meg az én lelkemet is, hadd reméljek erősen, lelkesen; gyöngeségem, nyomorom dacára bízom, hogy győzök. Advent van bennem is, édes, erős, szent remény. Reményben van az én erőm, meg nem fogyatkozhatom.”