Hívom a családokat a Család évében, 2011 februárjában - Bíró László püspök levele

Ameddig csak vissza tudunk tekinteni a múltba, láthatjuk, hogy a társadalom élete mindig a családokra támaszkodva szerveződött. A család volt az a legkisebb szervezet, amelyben az egyének élete kibontakozott, ahol gondoskodtak mindenkinek a testi-lelki szükségleteiről, családokból alakultak ki a törzsek, majd a nemzetek. Az érett korú emberek kiléptek családjukból, új családot alapítottak, és így fejlődött a társadalom. A párválasztást sok különböző szempont befolyásolta, az egyéni vonzalmat megelőzték a gazdasági, dinasztikus, hatalmi, stb. szempontok, csak alig száz éve érvényesülhet az egyének szabad akarata. A modern kor emberét - általában - semmi és senki nem kényszerítheti házasságkötésre, hallgathat a szívére, és szabadon küzdhet azért, hogy szíve választottjával alapíthasson családot.

Az is veszélyes, ha a házasságot minden józan, ésszerű szempont mellőzésével kötik meg. Mondjatok példát olyan esetekre, amikor bármennyire is lángoló a szerelem, nem ajánlatos házasságot kötni!

A családalapítás küzdelemmel jár, a boldog, sikeres családi élet nem pottyan senkinek az ölébe. A tartós, boldogító kapcsolat iránti vágyat Isten mindegyikünk szívébe beoltotta, és elgondolta boldogulásunk útját. Ennek a vágynak a beteljesüléséért azonban meg kell küzdenünk. Isten szabad akaratot adott nekünk, dönthetünk saját életünkről, választhatunk: megvalósítjuk-e a nekünk - és csak nekünk - készített, a mi egyéniségünkre szabott élettervet, vagy megyünk a magunk feje után, esetleg nem is döntünk, csak élünk egyik napról a másikra.

Isten szeret minket, a javunkat akarja, amikor - még születésünk - előtt megálmodott minket, valami nagyon szépet és jót szánt nekünk. Sokan beleesnek abba a hibába, hogy magukat tartva a legbölcsebbnek, legügyesebbnek sorsuk alakításában csak magukra akarnak hagyatkozni; mások meg dolgaik alakulását a "szerencsétől", a "véletlentől" várják. II. János Pál mondja: "Az önelégült ember úgy él, mintha Isten nem létezne" (EE 9). Pedig Isten szeretetével nem csak személyünket, hanem egész életutunkat megálmodta, és ha úgy látta jónak, megálmodta azt a másikat is, akinek magunkat odaajándékozva beteljesedhet életünk. Fogadjuk el alázattal Isten tervét abban a biztos tudatban, hogy ez a lehető legjobb terv. Keressük meg az "én"-t, és - ha ez az utunk -, induljunk a "te" keresésére. Aki még nem ismerte fel Isten vele kapcsolatos tervét, aki nem tudja, hogy kicsoda, akinek nincs határozott elképzelése saját jövőjéről és fenntartja magának a jogot, hogy életútján a körülmények hatására szabadon változtatgasson, nehezen találhat rá az életét megoldó kapcsolatra. Ha az egymás felé induló fiataloknak nincs határozott hivatás-, sőt küldetéstudatuk, jövőképük bizonytalan, nagy a veszélye annak, hogy csak alkalmi, ideig-óráig tartó, csupán a kellemes időtöltésre irányuló kapcsolatok alakulnak ki. Az ilyen kapcsolatok pedig nem elégítik ki a szív vágyát. Imában, elmélkedésben figyeljünk Istenre, az őt kitartóan keresők megkapják útmutatását. Aki meri sorsát Istenre bízni, az biztosan felismeri hivatását, küldetését.

Mi segít hivatásunk felismerésében? Hogyan járul hozzá a közösség, a család, a baráti kör hivatásunk felismeréséhez?

A magunkkal való küzdelem másik frontja az önismeretre irányul. Tudnom kell, hogy ki vagyok, és mi lakik bennem, nem árulhatok zsákbamacskát annak, aki felé indulni szeretnék. Hozzátartozik ehhez a nemzeti, vallási, nemi identitás-tudat, és az identitáshoz tartozó viselkedési kultúra. Emberi méltóságunk forrása istenképiségünk, csak a saját és a másik méltóságának tudatában és azt tiszteletben tartva kereshetjük meg társunkat. Az a fiú, aki nem tudja, hogy milyen apa szeretne lenni, nem tud perspektívát nyújtani az anyaságra vágyó lánynak. Az önmagunkról alkotott határozott elképzelés azért is fontos napjainkban, mert a sok felbomló, sikertelen házasság példája miatt kevés a példaképül választható apa, anya és család. "Hogyan ígérhetnék holtig tartó hűséget, amikor látom, hogy körülöttem a házasságok alig érik meg a tízéves házassági évfordulót? Miért épp az én szerelmem tarthatna évtizedekig?" - panaszolta nemrég egy fiatal férfi lelki atyjának. "Ha igazán szereted, akarj hűséges lenni!" - válaszolta az atya. Aquinói Szent Tamás kifejezésével élve a szeretet a különbözőségeket egyesítő erő, a virtus unitiva; és az egymáshoz való viszonyulásban egyedül ez felel meg az emberi méltóságnak. A hűség valójában a szerelem csúcspontja, ez emeli a szerelmet olyan szintre, hogy az újra és újra feléledjen, még ha az ember tudatilag, pillanatnyi benyomásként sokszor el is nyomja az érzést magában. A hűség kötelék két ember között, ha őszintén akarják, az idő vasfoga sem ejthet rajta csorbát.

Beszéljétek meg, kik a példaképeitek, és miért őket választottátok? Kérdezzétek meg szüleiteket, idősebb rokonaitokat: kik voltak az ő példaképeik?

Korunkban összezavarodtak a normák és értékek, nincsenek példaértékű viselkedés- és szemléletminták. Minden ember egyedi és megismételhetetlen, önálló személy, ugyanakkor társas lény, csak kapcsolataiban tud kiteljesedni. Az ember segítségre szorul, hogy megtalálja a helyes arányokat az önállóság és a társas lét között. Amikor az "én" és a "te" elindul a "mi" felé, változik a szabad individuum és a kapcsolataiban élő személy közötti egyensúly is. Nem könnyű az egyensúly megtalálása a jogos egyéni érdek és a másik javának akarása, azaz a szeretet szolgálata között. Gyakran ütközik az egyéni érdek a mindenki érdekében álló közjóval is.

A fiatalok gyakran szabadságukat látják veszélyben, amikor egy kapcsolat mellett elköteleződnek. Valójában az elköteleződés teszi az embert szabaddá, függetlenné szeszélyeitől, pillanatnyi hangulataitól, a véletlen szerencsétől. Amikor egy kapcsolat elkezdődik, joggal merül fel a kérdés: hasznos-e nekem ez, illetve használok-e ezzel másnak? Fontos azonban, hogy a hasznosság ne legyen az egyedüli szempont, az élethivatás teljesítése előbbre való. Talán a legnagyobb gondot az okozza, hogy korunk szekularizált világában sok minden megengedett és törvényes, ami azonban nem erkölcsös. Elég csak a többféle "törvényes" párkapcsolatra gondolni, ezek közül azonban csak az egy férfi és egy nő által kötött házasság az, ami a társadalomnak és az egyénnek egyaránt a javát szolgálja. Az ilyen erkölcsi kérdésekben mindig tartsuk szem előtt azt, hogy az Élet Kultúráját szolgáljuk, hivatásunk, hogy "az élet népe és az életet szolgáló nép" (EV 6,) legyünk.

Hogyan látjátok: mi fenyegeti ma leginkább az Élet Kultúráját?

Bíró László
a MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

hivatkozás: http://www.magyarkurir.hu/node/33459